1990 nyarán voltunk Sevillában, így némi előképpel rendelkeztünk a kötelezően megnézendő látványosságokról. A beugró emlékképek elsősorban a hőséget ( augusztus eleje volt ) idézték, de aztán szép lassan előtolultak az akkori élmények is az ismétlés kapcsán.

Mielőtt a legfőbb látványosságokra sort kerítenénk, a folyóparti séta vezeti be a látogatót Sevilla nevezetességeibe. Már utaltam rá, hogy a Szent Telmo hídon érkeztünk be a belvárosba, ahol rögtön a Szent Telmo palota hatalmas tömbje hívja fel magára a figyelmet

Átsétálva az útkereszteződésen (nem egyszerű a történet, van a lámpának egy hosszan tartó sárga jelzése, és amikor már azt hiszed, hogy neked fog zöldre váltani, akkor újra a korábbi irányba ad zöldet, dudáltak is ránk becsületesen ) azonnal a Torre del Oro, az Aranytorony lábánál vagyunk, Nézzük ezt meg a régi és a jelenlegi fotón

Emlékeimben a folyóparti sétányon mentünk tovább, ami most is lehetséges, de mélyen lent van a folyó mellett, onnan gyakorlatilag nem lehet az utcaképet látni, így maradt a járda. Öt perc séta és rögtön a bikaviadal arénánál voltunk.

Kialakítottak egy kis teret, ahol a leghíresebb torreádorok egyikének, Curro Romanonak szobra áll

Az aréna külseje mit sem változott

A hívogató plakát megvolt

de mivel mi pár napot késtünk, így most nem mentünk be. Álljon itt néhány kép a korábbi látogatásról, mely többszörösen is meghatározó élmény volt. Természetesen a legolcsóbb jeggyel mentünk ( ha jól emlékszem 1500 peseta volt az ára ) és a napos oldalra ( Sol ) szólt. Ne tudja meg senki, milyen hőmérséklete volt a kőből készült ülésnek. Aztán megtanultuk a bikaviadal szertartását. Esténként hat bika van, szóról szóra ugyanaz a koreográfia játszódik le mindegyiknél, a végén részben unalmas, részben már tudtuk értékelni, hogy mi hogyan sikerült. Én azt vallom az életben egyszer ( nem többször ) meg kell nézni. Társaimnak ez is sok volt. Akkor jöjjenek a képek

Szegény bikák, egyszer sem győztek.

Kicsit beljebb sétálva a folyóparttól a Szépművészeti múzeum mór jellegű épületéhez jutunk. Még apukám bélyeggyüjtő korszakában csodálkoztam rá a spanyol festők műveire, melyeket nagyjából festőnként úgy 10 bélyegből ( és természetesen festményből ) álló sorozataira, így kíváncsi voltam, ezekből itt mit láthatok. Mivel a Pradoban, az Escorialban vagy Toledóban elkápráztattak a jobbnál jobb festmények, így gondoltam, hogy ide azért már olyan jók nem jutnak, de így is nagy csalódás volt. Gyakorlatilag csak egyházi témájú képek és abból is csak Murillo és Zurbaran van reprezentálva, Goya, Velazquez, El Greco egy-egy portréval képviseli magát.

Az épület viszont nagyon hangulatos

gyönyörű és hűvösebb udvarokkal

Az épület fő termében helyezték el Murillo egyházi műveinek jelentős gyűjteményét. Maga a terem is gyönyörű

Minden festőtől egy - egy kép, hogy ne csak az épület legyen reprezentálva.

Murillo

Zurbaran

Goya

Velazguez

El Greco

Egy kellemes kávé és sör után irány a Santa Cruz negyed.

A Santa Cruz a régi zsidónegyed, melyet valamilyen csoda folytán az eredeti formájában őriztek meg jelentős részében az eltelt öt évszázadon keresztül. Érdekes módon a mórok és a zsidók egészen harmonikusan éltek egymás mellett Andalúziában, mindkét náció kiváló tudósokat és ragyogó kereskedőket adott a virágkorát élő területnek. Amikor a katolikus királyok 1492-ben az utolsó mór csapatokat is kiűzte a félszigetről, akkor ezt nem nézte jó szemmel a zsidóság tekintetében és kétféle lehetőséget kínált fel számukra. Vagy átkeresztelkednek, vagy rövid időn belül el kell hagyniuk az országot. Már aki még életben volt közülük. Sokan a kivándorlást választottaák, ők a szefárd zsidók, zömük Németalföldre vándorolt és megalapozta az ottani jólétet. Sokan maradtak és látszólag keresztényként éltek, de titokban sokan még a régi ritusokat is követték. Ha lebuktak, jött az inkvizíció, nem kell ecsetelni a következményeket. Aztán szép lassan mindenki asszimilálódott és jó keresztényként élte életét a zegzugos utcácskákon, melyet buzgón jelöltek meg nevének szimbólumaival. Kerestem, de szégyenszemre most nem találtam meg a nagy keresztet, álljon itt róla egy régi fotó.

és amit most egy kis téren találtam.

Most nem fogott már meg annyira a látvány, talán mert már voltak emlékeim, talán mert kicsit sok volt a hostel és a bolt, nem tudom.

Ahogy visszakanyarodtunk a folyó felé a híres régi dohánygyár elé értünk. Rögtön felidéződött Carmen és rácsodálkozhattunk, hogy mekkora épület is ez valójában, hiszen ma az egyetem főépülete. Fénykorában 5000 nő dolgozott itt, szabályos erőd vizesárokkal és akkor fegyveres őrökkel  (hatalmas érték volt ez sokáig, nem a mai hamisítási értelemben), de a dolgozó nők részére is volt orvosi ellátás, óvoda a gyerekeknek és sok-sok combon gyúrt szivar. Ma a régi épületek között diákok nyüzsögnek, talán nem is tudják, mi volt itt korábban.

A belső udvarok is nagyon szépek, a termek némelyike kiállítóhelyiségként is szolgál, mely szabadon látogatható.

a lépcsőház

és az egyházi kiállítás pár darabja.

Hazafelé sétálva még gyönyörködtünk kicsit az utcai flamenco műsorban, majd megállapítottuk hogy közel 10 órát sétáltunk és megérdemeljük a vacsorát és a pihenést.