A Zseppelin utazási iroda útjára neveztünk be idén, hogy ismét láthassunk egy-két olyan helyet, mely a gondolatbeli bakancslista előkelő helyén szerepel. A buszos út eleje és vége komoly kilométerekkel terhelt volt, de valahogy csak el kell jutni az érintett helyekre. 

Az első napi célállomás a németországi Frankenthal városka volt, ahova nagyon jó tempóban estére érkeztünk meg, ezáltal alkalmunk volt egy rövid sétára a belvárosban. A templom, a városháza és pár szép épület valamint kedves terek enyhítették lábaink elmacskásodását az egyébként modern épületekben bővelkedő alvóvárosban (gyakorlatilag Ludwigshafen külvárosa).

Másnap reggel indulás tovább, a dimbes- dombos, erdőkkel szegélyezett tájon áthaladtunk az I. világháború legvéresebb csatájának helyszínén a verduni csatatéren. A történelem lecke során átvettük, hogy hogyan lett a blitzkrieg-nek elképzelt csatából három éves véres állóháború. Majd a következményeként hogyan építették ki a franciák a Maginot vonalat, amit aztán a németek 10 nap alatt megkerülve gyakorlatilag értéktelenné tettek. Szó került De Gaulle szerepéről is és így a monoton utazást hasznos ismeretekkel sikerült bővíteni.

A napi  úti cél már Párizs volt, ahova kora délután be is futottunk, rögtön bele a város és a világbajnok csapatot üdvözlő tömeg kellős közepébe, a Concorde térre. A csontváz az obeliszk mögött a fogadásra épített színpad.

 

A Champs-Elysées így nézett ki amikor még legalább egy óra volt a csapat érkezéséig.

Itt rövid fotószünetet követően találkoztunk a repülős megoldást választó úti társainkkal, majd kezdődött a tényleges program. Stílusosan lenéztük a francia fővárost, most nem a megszokott helyről, hanem a Montparnasse torony tetőkilátójából, ahonnan szerencsére ez a szerintem ronda, oda nem illő toronyház nem látható. De a többi...

Akkor nézzünk körül, természetesen először az Eiffel torony, háttérben a Trocadero és a modern Défence negyed

Aztán az Invalídusok temploma, melyben Napóleon vörös márvány szarkofágja van a fényes aranyozott kupola alatt a mélyben, hogy csak lehajolva lehessen rátekinteni a karzatról.

Távolban a Montmartre, a művésznegyed tetején a Szent Szív ( Sacre Coeur ) templommal, mely még a napi programunk része lesz.

Tovább fordulva a Notre Dame (Miasszonyunk) temploma tűnik fel a Szajna szigetén

Mögötte feltűnik Párizs másik sokat vitatott építménye a Pompidou center, mely kulturális központ és olyan a tervezése, mintha kifordították volna az épületet, a külső felületein vannak a működtető egységei.

Visszatérve a Szajna torony felőli oldalára a Luxembourg kert üdítő zöldje tűnik fel

Majdnem körbe érve közvetlen mellettünk a Montparnasse temető látható, mely a pár híres temető egyike Párizsban szintén sok híresség végső nyughelye.

Ami a képekből kimaradt, közvetlen alattunk a Montparnasse pályaudvar, ahonnan a TGV, a francia gyorsvonat hálózat indul, melyek akár 350 km/ó sebességgel is roboghatnak a zárt pályájukon. Mi innen a közel 215 méter magasból persze csak ezüstösen kígyózó mozgásukat csodálhattuk.

Visszatérve a talajszintre a kellő akklimatizáció (sör) után megálltunk a Luxembourg kert hátánál gyönyörködni a kockára vágott fák ösvényein és a parkban pihenő sokaságon.

Egy nagy ugrás keresztül a városon és fel a szórakoztató negyedbe. A Pigalle-on hagytuk magára a buszunkat és a hely szellemét a Moulin Rouge-t néztük mai kicsit megkopott fényében.

Még itt is nagy az ünneplés (nem is számítottunk ilyen kedves fogadtatásra).

Egy kis izzasztó emelkedő megmászása után fent voltunk a Montmartre-on, belekóstolva annak utánozhatatlan hangulatába. A korábbi szőlőültetvényeket látott dombon a művészek megtalálták a számukra szükséges közeget, ahol a jó borok mellett a magányosság és az alattuk elterülő nagyváros látványa adta számukra az ihletet és ebből nőtt ki ez a híres szórakoztató negyed. Ma is megtartottak egy kis ültetvényt, aminek évenkénti borterméséből a repi vendégek kapnak egy-egy palackkal. Mi még nem tartoztunk közéjük. Ma már a csönd és a magányosság nem itt keresendő. Mit mondjak, nem voltunk egyedül. Ja azt elfelejtettem eddig mondani, hogy 30 fok felett a hőmérséklet. A sok kis és híres vendéglő, a szűk, kacskaringós utcácskák adják a felejthetetlen hangulatot.

Mi nem tartoztunk a fiatal látogatók közé, ezért a legifjabbak egyike fogadott minket széles mosollyal

Már csak ezen az utcán kellett átverekednünk valahogy magunkat és már meg is érkeztünk a Festők terére. Minden magyarázat helyett a képek.

 Még egy kis emelkedő és a hegytetőn a Sacre Coeur

Hatalmas mozaik a belső térben az oltár felett

Jöjjön az első rózsaablak, stílusosan a legjelentéktelenebb, kiemelve a később látottak szépségét.

A templom impozáns látványt nyújt visszanézve az alatta elterülő parkból

 A téren zenészek, mutatványosok hada szórakoztatja a fáradt látogatót, mi kikaptuk a magyar élvonalból hiányzó labdazsonglőrt is.

Hihetetlen, de ekkor már este 10 óra felé járt az idő, a nap még fényesen sütött, de mi már eléggé megviselten közelítettük a buszt. Búcsúzóul még a minden francia téren elengedhetetlen szórakoztató eszköz a karusszel zárja ezt a zsúfolt fél napot. Mi lesz, ha az egész napos programot kell teljesíteni? De ezért vagyunk itt.

 

Izgatottan vártam a következő nap első állomását, most már tényleg Normandiában, Rouen-t. Jeanne d'Arc, a katedrális, Monet, a háború történetei mind vonzottak, de számomra a város különleges jelleggel bír a családi kötődések miatt. Nagyapám 3 évi németországi trénerkedés után 1930-ban lett az FC Rouen labdarúgó csapatának edzője és 5 éven keresztül megbecsült trénere volt a csapatnak.

Egy tabella az akkori időkből, egy sikeres szezon közben (mind az öt szezonban vagy elsők, vagy másodikak voltak)

Édesanyám és bátyja is természetesen itt jártak iskolába és sok emléket őriztek a városról , hivatalos klub igazolvánnyal bírtak ők is.

Édesanyám testvére olyannyira kötődött a városhoz, hogy itt szerzett vegyészmérnöki diplomát, itt nősült. Sajnos őt nem ismerhettem személyesen, mert a világháború áldozata lett.

Hogy mennyire sikeres volt nagyapám edzősködése azt a búcsúkor készült karikatúra jelzi a helyi újságban:

"Búcsúzunk az edzők fejedelmétől" szöveggel

A háború után a családból senki nem jutott vissza eddig a városba, ezért is volt izgalmas számomra az út ezen része. Természetesen kerestem a stadiont, melynek a reflektorai voltak csak láthatók a bevezető út során, de ez is jelezte a folyamatosságot (ha jól tudom most a másodosztályban szerepelnek). 

A kis nosztalgikus kitérő után vissza a látottakhoz.

A város mindig is kiemelt szerepet kapott fekvése következtében, hiszen a Szajna révén komoly tengeri kikötő volt folyamatosan (még ma is az), félúton van a csatorna és Párizs között, tehát a normann és gall érdekek ütközőpontján helyezkedik el és az angol-francia háborúk során folyamatosan érintett volt. A 100 éves háborúban aztán azzal vált minden időkre híressé, hogy az akkor éppen angol fennhatóság alatt álló városban égették meg a francia ellenálló hadsereg hősét Jeanne d'Arc-ot 1431 május 30.-án. A történet érdekessége, hogy az angolok nem akarták kivégezni, csak bezárva tartani, de mivel hírneve már akkora volt, hogy a francia király magára nézve már veszélyesnek tartotta, szinte kiprovokálta az angolokból a halálos ítéletet. Ma persze nagy francia nemzeti hős, de akinek ilyen barátai vannak, annak nem kell ellenség.

A máglyahalál helyét a főtéren apró tábla jelzi,

annál nagyobb az emlékoszlop (20 méter magas),

a mellé épült modern templom már a későbbi háború következménye.

A II. világháború vége a város számára végzetesnek bizonyult, hiszen minden szempontból stratégiai fontosságú pontnak számított. Ezért aztán az amerikaiak a kikötőt, a vasúti csomópontot porig bombázták, a németek rátettek egy lapáttal a visszavonulás során, nehogy valami használható az ellenség kezébe kerüljön. Eredmény: a város 80 %-a elpusztult. Szerencsére, bár súlyos károkat szenvedett, de a katedrális állva maradt. A ma látható teljesen korhűen felújított belváros és a katedrális is bizonyítja, milyen csodálatos lehetett a város fénykorában.

Már a főtér is magával ragad szép épületeivel

Tovább sétálva a kanyargós utcákon az igazi favázas építkezési stílus remekeit láthatjuk érthetően igazán jó állapotban

Így jutunk el a belváros fő sétáló utcájára, mely az óratornyával méltán vonz minden szemet. Az óratorony melletti erkélyes bástyarész a korábbi vár egyetlen megmaradt része.

és persze maga az óra, mely perceket még nem mutat, hiszen elkészültekor arra még semmi szükség nem volt. Bezzeg mi milliszekundumokban gondolkodunk, de látjuk-e igazán a lényeget?

Tovább haladva és külön-külön minden épületet megcsodálva jutottunk el a Normandiai Parlament szép épületéhez

Azután egy nagyot fordulva még egy kis gyönyörködés a favázas házikókban

Meg is érkeztünk a roueni Notre-Dame székesegyházhoz, mely a francia templomépítészet méltán emlegetett remeke. Monet a homlokzatot választotta a fényről való tanulmányai tárgyául és 47 képből álló sorozata is örök emléket állít a katedrálisnak. A katedrális terének átellenében álló házból - egy raktárépület padlásteréből - készítette sorozatát. Ma time-lapse-nek neveznénk, csak nem lenne olyan értékes. Így néz ki a ház, ahol festett:

és amit két éven át figyelt és festett, a mai valójában, a mi látószögünkből

és egy kép, ahogyan a mester látta.

A katedrális hosszú időn keresztül épült, a mai épület legrégebbi megmaradt része a bal torony alsó része a 12.századból való, a jobb tornyot a 15.században fejezték be, a középső bevilágító torony csipkés 150 méterre magasodó tornyát csak a 19. században illesztették hozzá.

Rengeteg szobor és kőcsipke díszíti, melyeket természetesen az évszázadok alatt rengeteget javítottak és újakat adtak hozzá. A háború sérüléseit mára szerencsére sikerült helyreállítani, így nekünk a zavartalan gyönyörködés jutott osztályrészül. Egy-két részlet ízelítőül

Belépve a templomba a monumentalitás magával ragadó

A háromhajós templom belmagassága "csak" 35 méter, de az égbetörő oszlopok láttán mennyei magasságokat érzékelünk. Ha belegondolunk hogy mindezt majd ezer éve építették, akkor csodálatunk még sokkal nagyobb. Ken Follett méltó emléket állított a kornak és az akkori építőmestereknek a Katedrális könyveivel.

Miután a szélső ablakok a főoltárt kevésbé világították meg, a későbbi korokban a kereszthajó fölé emelt kupola, vagy itt a csipkés torony ablakai szolgáltattak több fényt a szertartás helyének.

A templom két kiemelkedő síremlékkel is rendelkezik, Rolló Normandia első hercege 911-től 927-ig, aki norvég rablólovagként elfoglalta a területet és a nyugati frank királyokkal hűbér szerződéseket kötött, majd Együgyü  Károly Gizella lányát és hozományként a tartományt adta neki, így lett gyakorlatilag a független országrész első, törvényes uralkodója. Síremléke a fővárosának általa alapított ősi templomának utódjában található

valamint Oroszlánszívű Richárd jelképes síremléke található a főoltár mellett. A keresztes hadjáratokból visszatérve csak nagyon rövid ideig tartózkodott Angliában, majd visszatért kedvenc városába Rouenba és itt is halt meg. Itt csak a szíve van egy urnában, ugyanis holttestét elégették, de kívánsága az volt, hogy szíve itt nyugodjon.

és végül a nagy templom kicsi, de annál szebb kerengője

Itt záródott Rouen meglátogatása, számomra hiánypótló és érzelmeket felkavaró élményként.

Rouent elhagyva a Szajna mentén haladtunk és kiértünk a tölcsértorkolathoz, ennek északi oldalán Franciaország egyik legnagyobb kikötője van Le Havre, melynek szélére csak egy röpke pillantást vetettünk,

mi útba ejtve a széles öblön átívelő modern hidakat a déli oldalon fekvő üdülővárosba Honfleurbe tartottunk.

Két hatalmas hidat építettek az észak-déli forgalom jobb lebonyolításához az öböl felett, ezeket csak a buszból lehetett megörökíteni, de talán így is érzékelhető a szépségük. Az első, az 1977-ben átadott Brotonne híd az Erzsébet hídra hajaz

a modernebb, az 1995-ben átadott Normandia híd már sokkal merészebb íveket alkalmaz annak érdekében, hogy a legnagyobb hajók is elférjenek alatta

 Honfleur kis halászfaluból nőtte ki magát kedvelt üdülőhellyé, amit jól jellemez, hogy a kikötő partján mekkora erődítmény védte az öböl bejáratát a folyamatos angol-francia háborúskodás idején. 

Ma a védett yacht kikötőt impozáns épületek sora szegélyezi.

Rövid séta az óváros utcáin át

és máris a legfőbb látványosság tárul a szemünk elé, a halászok temploma a Szent Katalin templom, mely a régióra oly jellemző zsindelyes borítással és különálló harangtoronnyal bír.

A templombelső is nagyon érdekes és látványos

a karzaton végig szép díszítésekkel

A rövid látogatás egy kikötővárosban nem is nélkülözheti a korabeli árbócost

és méltó befejezés a világítótorony, háttérben a folyó túlpartján terjeszkedő nagyvárossal.

Az idillikus kisváros után a hangulat fokozása volt még a cél, meglátogattunk egy, a franciák nemzeti italát előállító manufaktúrát, a Calvados gyártás titkaiba tekintettünk be. Hol gyárthatnak Franciaországban ilyet? Természetesen egy kastélyban. A Breuil kastélyt megvásárolta egy svájci, nyilván nem szegény, család és a kastély felújítását és átalakítását kifejezetten az alma feldolgozására, az almabor és almapálinka előállítására tervezték meg. A gyönyörű kastélykert, a benne csobogó patak csak fokozza az élményt, mely a gyártás fázisainak megtekintése utáni kóstolóban csúcsosodik ki. Azért nem vitték túlzásba, de kifejezetten jó volt a Calvados.

A kastély ma így néz ki, ez a rész ad helyet a gyártás különböző műveleteinek, a lepárlásnak és a termék hosszú ideig történő tárolásának.

A tulajdonosok ezt az épületet lakják, nincs rossz ízlésük

A lepárlás eszközei speciálisak, a folyamat pedig igen egyszerű desztilláció, melyet a párlatokon többször hajtanak végre.

Az érlelés célszerűen a volt istállóban történik, tölgyfa hordóban minimum 3, de zömében 10-15 évig.

Egy 11 éve a hordóban lévő ital

Aztán jöhetett a kóstoló

A végtermék az üzlet kirakatában pedig így néz ki

Hogy kicsit kiszellőztessük a fejünket még rövid kitérőt tettünk Deauville tengerparti híres üdülővárosa felé, megnéztük a városháza épületét

az előtte lévő gondozott park növényeit

és sétáltunk egyet a tengerparton, ahol pár szép szálloda fogadja a kellően tehetős vendégseregét

Voltak néhányan, akik bokáig gázoltak az először meglátott tengerben, majd jóleső fáradtsággal tagjainkban pihenőre vonultunk.

Miután kialudtuk az előző napi fáradalmakat és alkohol mennyiséget helyszínt és hangulatot váltottunk, irány Arromanches és a II. világháború sorsfordító eseményének helyszínei.

A szövetségesek hosszú, alapos és teljes titokban tartott tervezés után 1944 június 6.-án a normandiai partokon hajtották végre minden idők egyik legnagyobb szabású hadműveletét.

A hadműveletekben résztvevő nemzetek zászlai lobognak a tengerparti szélben

A hadműveletek felosztása

A leghíresebb, mivel ez volt az első és legvéresebb része a partraszállásnak az Omaha beach-en zajlott, ahol mi jártunk, az a közvetlen mellette lévő Gold beach-i szakasz.  Az első alakulatok hídfőállást alakítottak ki a parton majd megkezdődött a további, nagy létszámú csapatok szállítása, melyhez ideiglenes pontonkikötőt kellett kiépíteni, ennek a legjobban megmaradt maradványai viszont itt láthatók.

Nehéz elképzelni hogy ez a ma ilyen nyugodt tengerparti főutca mit élt át azon a hajnalon

Csak érzékeltetésül, hogy milyen fantasztikus logisztikai feladat volt az emberek és a harci eszközök valamint a folyamatos utánpótlás partra szállítása a domboldalon büszkén feszítő tank látványa adhat támpontot.

Bár a németek félrevezetése elég sikeres volt, azért nagyon erős védelmi rendszerrel szemben kellett ezt a műveletet megvalósítani, melyet a rossz terepviszonyok mellett a számos nehéz gépfegyver állás is tűz alatt tartott, melyek olyan jelentősek voltak, hogy a komoly légitámadások is alig tettek kárt bennük. Íme az egyik ilyen, mely akár 10 km hatótávolságra is képes volt tüzelni.

Négy ilyen lőállás áll itt egymás mellett, mely a két szomszédos öblöt tudja támadni. A bunkerek belsejében komoly folyosó rendszer a teljes ellátottságát szolgálta az itt tartózkodó személyzetnek és kellő lőszerutánpótlás elhelyezését is biztosította.

Mindezek eredményeként az első napokban a partra szálló  mintegy 130000 emberből 10000 fő halt meg, furcsa fintora a sorsnak, hogy a katonai vezetés előzetesen nagyobb veszteség rátát prognosztizált. 

Vannak helyek a világban amelyek egyszerre felemelőek és végtelenül elszomorítóak, ilyenek a katonai temetők is. Mi a Bayeux melletti angol katonai temetőt látogattuk meg.

Jöjjenek a képek néma főhajtás mellett, ahogy mi tettünk ott a temetőben elgondolkozva a háború értelmén és borzalmain.

 

 

Amikor ezt az utat választottuk tudtuk, hogy az út ezen programja a csúcspont, a döntés oka. Sok képen láttunk, a korábban itt járt barátok beszámolóit is hallottuk, de személyesen átélni ezt az élményt mégis más. És most, még egy kis merengés a buszon a háborúról és a vele járó borzalmakról, de aztán megpillantottuk és egyszerre homlokegyenest változott a hangulat, az izgatott élményvárás szele lengte be a buszt.

A tengerből kiemelkedő 78 méter magas gránitszikla egy árapály sziget, melyet korábban csak apálykor lehetett megközelíteni száraz lábbal, majd egy gátat építettek, amin lehetett közlekedni, de most más egy híd köti össze a szárazfölddel, mely alatt dagálykor szintén körbeveszi a sziklát a víz. Ez számunkra nem derült ki hogy fest ilyenkor, mi az apály csúcs időszakában töltöttük itt a három-négy órát.

A legenda szerint Szent Aubert-nek, Avranches püspökének 708-ban megjelent Szent Mihály arkangyal, és azt parancsolta, hogy a sziklán építsen kolostort. (A katolikus hagyomány szerint Mihály arkangyal a 7 arkangyal (főangyal) egyike, ő a mennyei hadak nagy vezére és győztes harcosa. Jelképe hatalmas kardja, mellyel legyőz minden gonoszt, akaratereje hatalmas, Isten iránti hűsége megingathatatlan.) A kolostor legmagasabb tornyán (152 m)  Mihály arkangyal szobra áll.

A sziget története dióhéjban:

"A kolostor első templomát 709. október 16-án fel is szentelték. Az építkezést csodás események kísérték és hamarosan zarándokhellyé vált, ahol 966-ban bencés apátságot emeltek. A bencés templom építését 1020-ban kezdték és a majdnem 100 évig tartó munkálatok végén egy román stílusú, félköríves ablakokkal díszített és vaskos falakkal alátámasztott kolostor született. A sziget másik nevezetessége  a La Merveille (csoda) gótikus kolostor, amelyet 1211-ben II. Fülöp francia király kezdett el építtetni a sziget északi oldalán. A kolostor kárpótlás volt azért, mert a király 1203-ban felgyújtotta a templom nagy részét a szigetért vívott harc során. A szigetért a középkorban véres harcok folytak, királyok, hercegek, küzdöttek érte, majd a százéves háború idején (15. század) erődített falakkal vették körül. A francia forradalom idején a bencés kolostort bezárták, és börtönné alakították át. A kolostor épületében a börtön  1863-ig működött. Victor Hugó ("az óceán piramisa" nevet adta a szigetnek "...mint valami fenséges, csodálatos piramis") már 1836-ban egy mozgalmat indított, hogy a szigetet és a kolostort műemlékké nyilvánítsák, 1874-ben el is érték és Franciaország történelmi műemlékévé nyilvánították. 1879-ben épült fel a szárazfölddel összekötő 1800 méter hosszú gát, így megszűnt szigetnek lenni. Mont-Saint-Michel-en az apátsági templomot és kolostort helyreállították és 1922-ben újra vallási szertartások színhelye lett. A szikla alján lakóházak és boltok sorakoznak, itt állandó a látogatók nyüzsgése, míg fent a hegytetőn, az apátság területén meglehetős nyugalomban a szerzetesek élik mindennapjaikat. " ( a szöveg az internetről származik)  

És akkor visszatérve a saját élményeinkhez. A távoli parkolóba érkezve már sejtettük, hogy nem leszünk egyedül. Ma már csak háromféle módon lehet a szigetre bejutni. Gyalog, ló vontatta kocsival

vagy elektromos kisbusszal, mely speciális mindkét végén vezetőfülkével ellátott, így a keskeny hídon nem kell fordulnia a járműnek. Ez ingyenes, gondolom bele van kalkulálva a parkolási díjba.

Innen már csak pár lépés a tömör fal egyetlen kapuján át belépni a csodák birodalmába. A bizonyíték, hogy nem csak mi akartuk látni itt van előttünk.

 

Újabb kapukon áthaladva

az út emelkedni kezdett, mi szorgalmasan követtük a neonzöld esernyőt

aztán az egyre szűkülő sikátorban Laci, az idegenvezetőnk közölte, hogy most balra fordulunk, hogy kikerüljük a nagy tömeget, majd eltűnt, először fogalmunk se volt hova, de aztán megláttuk: ide

Nem volt könnyű átpréselni magunkat a résen, de jó sok zarándokot megelőztünk, kihagyva a szerpentin egy nagy részét,

és meglepetésünkre a városka temetőjénél léptünk ki újra a fényre.

Itt egy kicsit rápihentünk az eddigi lépcsőkre és megnéztük az apály idején a tengeren bóklászók hadát. Csak vezetéssel szabad bemenni, mert a dagály állítólag olyan sebességgel jön, hogy aki elvéti az időpontot az már nem tud kijönni, sokan belefulladtak korábban a nem jól időzített kísérletbe.

Innen már csak pár lépcső a kolostor beléptető kapujához, itt kell megvenni a jegyeket, fel lehet nézni, mekkora magasság van még előttünk, meg egy elmaradhatatlan japán csoport.

Még mentünk törve bár, de rendületlenül felfelé, már a kolostorfalon belül

és végre elértük a célt, fent voltunk a legmagasabb pontján a látogatásnak, a kolostor temploma előtti kilátótéren, ahonnan a több mint 200 lépcső megmászása után fenséges látvány volt körülnézni, persze csak azután, hogy kicsit kipihentük magunkat.

A tényleges kolostorlátogatás itt kezdődött, a templomba léphettünk be

Elsőre meglepő a hatalmas tér teljes dísztelensége, a francia forradalom óta csak pusztultak a terek, hiszen azóta nem működött eredeti funkciójában az apátság, az értékeket folyamatosan távolították el, míg gyakorlatilag csak a falak maradtak meg. Azonban így is impozáns látványt nyújtanak a hatalmas terek, az egymásra épült különböző egyházi méltóságok hívságát tükröző termek. 

A templombelső

a templom szép kerengője

az ebédlő a maga puritánságával

a káptalan terem, ahol az imádságokat és az összejöveteleket  tartották

néhány díszítés a kevés megmaradt közül

majd az épületben lefelé haladva újabb nagy, de egyre sötétebb termek

és egy kicsit sérült pieta is megmaradt, nem egy Michelangelo, de szép

Kiderült, hogy hogyan is építették a hegytetőre ezt a hatalmas építményt. Egy mókuskerék és a csúzda szolgált az anyagok szállítására. A kerékbe beleállt több ember és így forgatták meg azt, a feltekeredő lánccal húzatták fel a nehéz köveket

a legvilágosabb és a káptalan mellett a másik kandallóval ellátott terem a scriptórium, az írnokok terme volt látogatásunk utolsó állomása. Itt készültek az egyházi iratok, itt másolták és készítették a kódexeket, tehát ez az épület fontos és kiemelt terme volt, méreteiből lehet következtetni arra, hogy bizony itt óriási mennyiségű irat készült annak idején.

Kilépve az épületből a kevés zöld területen átsétálva juthattunk ki az apátságból, ismételten rácsodálkozhattunk fenséges méreteire

Már csak a zsúfolt szerpentinen való leereszkedés, a kis üzletek meglátogatása szerepelt a programban , mely után jóleső érzéssel tekintettünk vissza a helyre, melyet mindenképpen meg kellett látogatni és aki csak teheti ne hagyja ki.

Rövid buszozás és izgatott élménybeszámolók és fényképnézegetés után már meg is érkeztünk a következő látnivalóhoz, Saint Malo-hoz. Nem biztos a város tehet róla, de bizony itt már kicsit tompább volt a társaság, ami az élvezetek befogadásánál is jelentkezett, legalábbis nálam.

A város rövid története néhány mondatban a Wikipédiából ollózva:

Saint-Malo nevét Aleth püspökéről kapta. A város története a normannok inváziójának koráig nyúlik vissza; akkor alapították a szomszédos Aleth, a mai Saint-Servan lakói, akik ide, ebbe a "sasfészekbe" menekültek a félelmetes "északi emberek" elől, majd a 12. században ide költözött püspökük is. Ez időtől Saint-Malo polgárai a normandiai hercegekkel, vagy a Bretagne fejedelmeivel való vitáikban a püspökség hatalmára támaszkodtak. San-Malo püspöke, hogy megvédje városa függetlenségét az angolszászok, a bretonok vagy normannok ellenében néha Franciaország királyaival is szövetkeztek. 

Saint-Malo fellendülése Amerika felfedezése után vette kezdetét, amikor a város leghíresebb hajós-fia Jacques Cartier (1494-1554) a kanadai Szent Lőrinc-folyó medencéjében új területek felfedezésére vállalkozott, melyeket aztán I. Ferenc francia király nevében francia birtokba vett. Ettől kezdve a város hajósai és kereskedői élénk kapcsolatba kerültek Kanadával.

A városnak kalózvonatkozásban is vannak hajós hagyományaiː Trouin (1673-1736), vagy Surcouf (1773-1827),

kik effajta vállalkozásaikat például egyenesen hazafias színben tüntették fel.

Ma tulajdonképpen turisztikai szempontból a kalóz vonatkozásokat helyezik előtérbe, a szomszédos Dinard-dal, a dúsgazdagok kedvelt üdülőhelyével szembeállítva. A masszív, a tengerparton végigvonuló városfal csak erősíti ezt a képet.

Ha a városfal egyik kapuján belépünk rögtön a városházán találhatjuk magunkat

a falon a város híres szülötteinek emléktábláit láthattuk, többek között Chateaubriand író és politikus kisplasztikáját

Mi persze nem csak ezért jöttünk, így a másik , sokkal díszesebb kapu alatt áthaladva

rögtön felhágtunk a tengerpartot övező városfali részre. Mint már említettem ez a nap szellemileg is, de főképp fizikailag nem volt egyszerű, így többen nem is vállalták az újabb lépcsők megmászását. Aki feljött, az nagyon szép dolgokat láthatott

Az öbölben két sziget fekszik, az egyik, a nagy Bé lakatlan, míg a kis Bé-n erődítmény áll, mely a betolakodóktól volt hivatott megmenteni a várost.

Aztán a falról lejőve a belső város utcáin sétálva érkeztünk el a Saint Vincent katedrálishoz

mivel éppen mise volt, ezért csak egy pillantást vethettünk a belső térre

és a főhajót lezáró, sajnos a háborúban megsemmisült helyett immár modern rózsa és üvegablakokra

A hangulatos utcákon kacskaringózva értünk vissza a kikötőhöz, ezen a sétán élvezhettük a mutatványosok és zenészek minden sarkon látható produkcióját, de bevallom nem sok jött át belőle, pedig ez a város egyik legnagyobb vonzóereje manapság.

Mivel is fejezhető be stílszerűen egy kalózváros megtekintése, mint eredeti kalózhajójának megcsodálásával

Abban a korban sem kellett azért a kapitánynak a pompát nélkülöznie, igen szép hely állt rendelkezésére

nem tudom, ez olyan fricskának szánt dísz, vagy eredetileg is egy félszemű bögyös menyecske volt a kalózok védőszentje, de gegnek nem rossz.

na ekkor aztán végképp összeestünk és szállásunkon igyekeztünk kipihenni ennek a nagyon húzós napnak fáradalmait.

 

 

 

 

A tegnapi sűrű nap után mára egy csendesebb programot ígért az itiner. Első látogatásunk az idegpályák kisimítására alkalmas Frehel fok volt, találkozás az Atlanti óceánnal. Korábban már volt szerencsénk a Cabo da Roca és a Land's End vadregényes és meglehetősen viharos fokain járni, így meglepetésként ért a nyugodt, szinte hullámmentes tenger. De azt hiszem éppen ez kellett nekünk. 

Megcsodáltuk a régi 18. századi  világítótornyot , 

de ma már a 20. századi új világítótorony várja az érkezőket

mellette a védelmet nyújtó kettős bástyával, mely a hajdani erődítés egyetlen megmaradt része. Mint sok más ilyen tornyot, főleg a használaton kívüli régi világító tornyokat ma trendi lakóépületté alakítani, mint ahogy ez az épület is ma ezt a célt szolgálja.

A természeti szépségek meditálásra késztetik az ide látogatókat és mivel mi viszonylag korán megérkeztünk nem kellett a sok látogatóval osztozni a látványos, tényleg békés, csendes helyen, igazi kikapcsolódásra alkalmas helynek bizonyult.

Azért, hogy a csend ne legyen teljes a sziklákon fészkelő sirályok rikoltozása tölti be a teret

A sziklaszirten csak gyér vegetáció található érthető módon, de a természet azért megalkotja a maga gyönyörűséges virágait

Miután kigyönyörködtük magunkat a természeti szépségekkel egy bónusz program várt a csapatra. Egy bűbájos kisváros Josselin volt a célpont. Beérkezve a kisvárosba rögtön magával ragad a látképe.

és amikor megfordulunk, tátva maradt a szánk

Rövid sétára indultunk a várfal mellett

majd kiértünk a városka főutcájára

Tovább haladva a főtér felé egy gyönyörű favázas épület fogadott a sarkon

De az igazi meglepetés ezután jött. A közvetlen mellette lévő felújítás alatt álló épületből kiszaladt egy munkaruhás hölgy és összecsapta a kezét: négy hónapja vagyok itt, de még magyar csoport azóta nem járt erre! A felújítás után éttermet nyitnak a párjával és természetesen szívesen látnak minket ha újra erre járunk. Mi valószínűleg már nem, de ha ősztől valaki erre jár feltétlen nézzen be hozzájuk.

Befordultunk a főtérre

és meglátogattuk a városka templomát

A hagyományos templombelső mellett szép üvegablakokat láthattunk

és ami a legjobban tetszett az a szószék

Mivel már ebédidő volt kis túrával elértük a városka három pékségéből az egyetlen nyitva tartót, ahol ott helyben a friss bagettből készítettek nekünk szendvicset

és azt jóízűen falatozva sétáltunk vissza a folyóparton a vár alá, ezzel méltóképpen keretezve az igazi csodálatos meglepetés programot.

Az út második kiemelt célpontja, Carnac felé vettük az irányt. Mindíg érdekeltek ezek a kicsit misztikus, megmagyarázhatatlan építmények, melyek mai gondolkodásunk szerint nem is lennének lehetségesek.  A mexikói , máltai és a Stonhenge-i építményeket látva az itteniek sokkal egyszerűbbek, de a legújabb kori vizsgálati eredmények szerint ezer évekkel ősibbek azoknál. A kövek alatt talált szerves fosszíliák radiokarbonos vizsgálata szerint a köveket 5-6000 évvel ezelőtt állították a mai helyükre, tehát jó 2000 évvel Stonhenge előtt. Már csak pár apró kérdés maradt megválaszolatlanul mindmáig: kik, hogyan és legfőképp miért telepítették a kősorokat ide?

Jöjjenek a képek, melyek segítséget adhatnak a megoldáshoz, minden jó válasz lehetőséget ad a következő kérdés megválaszolására.

Ma már, hála a turisták áldásos tevékenységének ez a terület is be van kerítve, a kövek közvetlen közelébe nem lehet bemenni. Ahol kiszálltunk a buszból az óriási kövek közelébe kerültünk.

Megdöbbentő volt egy két kő mérete, melyet a mellettük nézelődő emberek szemléltetnek jól

Először fel se tűnt, hogy a kövek bizonyos rendezettséggel kerültek felállításra

Tovább haladva a kerítés mellett a kövek mérete egyre csökkent és már jól láthatóvá vált a sorba rendezés 

A sorokat igazán a téglalap alsó részétől visszatekintve lehet meglátni és kellően elcsodálkozni rajta

és még szemléletesebben

Körbejárva a bekerített területet egyetlen síremlék, dolmen , található a legtávolabbi sarokban, mely kirí a monolitok környezetéből. Ez a szokásos sír forma, állítólag találtak is eltemetett maradványokat alatta

A találós kérdésre, hogy mi ez természetesen ahányan voltunk, annyiféle jobbnál-jobb válaszokat adtunk. Tekintve, hogy elkerüljem a plágium gyanúját csak a saját - természetesen teljesen őrült, nem adhatok mást csak mi lényegem - ötletem: úszómedence, melyből leeresztették a vizet, az egyik nagy kövön régebben látható volt a felírat is, mélyvíz, csak úszóknak!

De mit tesz a véletlen, egymástól függetlenül nejemmel egy még jobb ötletünk támadt: magról ültették a köveket. Mit tesz 45 év házasság!

De visszatérve a komoly dolgokhoz, azért, hogy igazán szemléltetni tudjam a területet álljon itt a Google Earth néhány fotója.

A terület, amit körbejártunk

De nem csak ez az egyetlen ilyen kővel beültetett terület van itt, kilométer hosszan nyúlnak el a sorok, csak talán a többi rész kevésbé látványos, a légi fotók azonban jól kiadják a jellegzetességüket

A buszon a megoldatlan kérdésen néhányan nagyon elgondolkoztak, míg az ébren lévők a Quiberon félsziget csúcsa felé vezető út szépségeit élvezhették. Ez egy félsziget a breton félszigetben, van egy rövid szakasz, ahol a tengert csak az országút és a vasúti sínek választják el a két oldalon.

A program a csúcsán lévő városka, de sokkal inkább az Atlanti óceán élvezete volt. Mi bokáig élveztük, de néhányan bátrak voltak és megfürödtek. Kijövet általános vélemény volt, hogy ráfürödtek, mert igen hidegnek bizonyult.

Ezzel le is zárolt vándorlásunk Budapesttől távolodó szakasza, már mindössze a hazafelé vezető közel 3000 kilométer volt előttünk.

 

 

 

Utolsó előtti nap, kora reggel indulás. Első állomásunk Vannes, Morbihan megye központja volt. A város a rómaiak alatt is már fontos tengeri kikötő, ezáltal kereskedelmi központ volt és fekvése miatt a birodalmi villongások középpontjában szerepelt. Ma nyugis kisváros bájos óvárossal, szép kastéllyal és annak még szebb kertjével és elegáns yacht kikötővel. 

Városnézésünk mivel is kezdődhetett volna, a városháza impozáns épületével

majd folytatódott az óváros kanyargós utcáin, itt is a favázas építkezés remekeivel találkozhattunk

tovább sétálva már feltűnt a templom tornya is

meg is érkeztünk a Szent Péter székesegyházhoz

a klasszikus három hajós templom még magán viseli a kezdeti gótika tömörségét

tovább sétálva a tér sarkán Szent Vince, a város védőszentje köszönt le ránk

majd a másik sarkon a város nevezetes középkorból származó házát a Château Gaillard-t  láttuk. Az egykori fogadó ékessége a tulajdonos házaspár gránit szobra  az épülten, amin láthatóan igen jókedvűen várják vendégeiket.

Kicsit közelebbről, hogy mindenki ilyen boldog lehessen (a felírat Vannes és felesége)

Az óváros szélén a várost átszelő egyik folyócska partján a megmaradt városfal mentén haladva érjük el a mosóházat

majd mellette az Hermitage kastélyhoz érkezünk. Az egykori normann uralkodói palota a 17.századi átalakítással nyerte el mostani formáját és a város mindenkori vezetői lakták

a gyönyörű kastélykert szolgált a pihenésre és gondolom jó időben az előkelő fogadások helyszínéül

benne a város címerével, mely szintén találgatások tárgya volt, hogy ki milyen állatot lát benne

a látogatásunk rendhagyó módon a Szent Vincéről elnevezett városkapunál ért véget

Rövid szabadidőnket mi a halpiacok feltérképezésével töltöttük. Megkóstolhattuk volna az osztrigát, de tekintetbe vettük, hogy még három nap buszozás áll előttünk megelégedtünk csak a látványával

gondolkodtunk azon, hogy hozzunk-e esetleg élő homárt

vagy királyrákot

nejemnek felcsillant a szeme a naphal láttán, hiszen nosztalgiával emlékezett a teneriffei Sol Meunier-re

de végül unokabátyám felesége se kapta meg kedvencét, a fekete kagylót

Ezzel el is telt a rövid szabadprogram, várt minket stílusosan a buszunk a felújított régi stílusú házacskák előtt.

Elhagytuk a tengerpartot és buszoztunk Párizs felé, de közben egy jelentős - magyar vonatkozásairól is híres - várost látogattunk meg, Angerst.

A város és a korábbi fejedelemség, majd hercegség ismert jelképe az Anjou liliom

A jelkép a frank-francia királyok motívuma a korai középkor, a 11 század óta és bár Anjou vagy Bourbon liliomként híresült el, az Anjou liliomot inkább a lovagi strucc tolldísszel azonosítják. De ez legyen a történészek témája.

Beérkezve a Loire menti város közepére szinte mellbe vág a 13. és 15. század között épült vár tömörsége, méretei és bástyáinak sokasága, összesen 17 van belőlük. Nem véletlen, hogy soha nem is vették be ezt a várat.

A vizesárok egyes részei ma gyönyörű parkként szolgálják a városban élőket és persze a ráérő turistákat ( nem minket )

A téren aztán rögtön bele is futottunk az első magyar vonatkozású emlékbe, René király szobrával

René 1409 és 1480 között volt az Anjou birodalom hercege, mely akkor területe és hatalma teljében volt, a herceg nem volt híján a hivalkodásnak, összesen 10 címet viselt a már említett hercegségtől a nápolyi királyságig, de ez neki még nem volt elég, magyar királynak is tekintette magát úgy, hogy soha életében nem járt Magyarországon. Hogy ehhez mit szólt az éppen akkor uralkodó Mátyás, arról nem szól a fáma.

A vár mellől elindulva az óvári sétára első állomásunk a Szent Aubin apátság volt, akinek névadója az 5.-6. század fordulóján volt Angers püspöke

Az apátság legrégebbi megmaradt épületrésze a ma már önállóan álló, eredetileg 1170-ben épített 54 méter magas Szent Aubin torony

Tovább sétálva értünk el az 1600-as években épült Maison d'Adam-hoz

melynek fa tartóoszlopai szép faragott szobrokkal díszítettek. Hogy az akkori felvilágosodás mekkora szabadságot,vagy szabadosságot, adott a vicces kedvű szobrászoknak, álljon itt az alkotás

Megérkeztünk az eredetileg 14.-15. században épült Szent Maurice katedrálishoz

bent ismét gyönyörködhettünk a templomépítés egyik remekében

az üvegablakokban

az Anjou hercegek közös síremlékében

és a főoltár alatt elhelyezett Szent Maurice-nak tulajdonított koponya erekjében

a főoltártól visszafordulva zárásként gyönyörködhettünk az elmaradhatatlan rózsaablakban.

A kanonoki negyed utcáit róva megismerhettük az egyik legkülönösebb apácarend történetét. A jellegtelen magas kerítéssel övezett területen azok a korábbi ősi mesterségükből kiöregedő vagy kiábránduló nők kaptak menedéket, akik eljövendő életükben a hithez kívántak fordulni.

Nem messze innen található a város legrégebbi, 1399-ben épített,  megmaradt faházas épülete

és a kör végén visszaérkeztünk a vár mellé, annak mellvédjéről ragyogó kilátás nyílt a folyó legöregebb kőhídjára és a túlparton elhelyezkedő városrészre.

Míg mi elmélyülten nézelődtünk, idegenvezetőnk Laci eltávolodott pár lépésre, az ernyő mellett fogott egy botot és rajzolni kezdett a sárga porba. Egyre többen gyűltünk köré és elkezdődött az út felejthetetlen történelem órája.

A rajz közepén a kör az Anjou hercegséget jelölte, felette Normandia, tőle kicsit távolabb, érzékeltetve a csatorna okozta távolságot, de a Normandiával szoros kötöttségben lévő Anglia. Nyugatra a breton félsziget a megbízhatatlan népességével, keletre a frank királyság. Csupa fenyegetés a 12. század végén, a 13. század elején. Mit tesz ilyenkor egy okos uralkodó, házasságok révén szövetségeket köt, ha már megfelelő támogatása van, akkor egy-egy kis hódítás is belefér. Így aztán Nápoly révén az itáliai terület is uralmuk alá került. Eddig olyan jól sikerült az Anjouknak, hogy már nem kisebb falatra, mint Konstantinápolyra fájt a foguk. De ehhez biztosítani kellett a keleti régiót, hogy onnan ne érhesse támadás az igencsak nagyra nőtt birodalmat. Kik voltak határosak a területtel? Természetesen a magyarok. Ezért Henrik herceg (II, Henrikként angol király) a szövetség megpecsételésére fia számára megkérte IV, Béla lányát Margitot. Nem tudni mi történt, de frigy nem jött létre. Egy vérbeli hódító nem adja fel, ezért bár nem ő, hanem leszármazottai tették fel a koronát a tervre. A magyar történelem Anjou-kornak nevezi azt a közel százéves korszakot, mikor a harmadik Anjou-ház királyai uralkodtak az országban. Károly nápolyi és szicíliai király és V. István magyar király között kötött Árpád–Anjou kettős házasság értelmében Károly fia, a későbbi II. Károly nápolyi király feleségül vette István leányát, Mária hercegnőt, valamint István fia, a később IV. László magyar király feleségül vette Károly leányát, Izabella hercegnőt. A harmadik Anjou-ház magyar ágát alapító II. Károly és Mária királyné utódai így közvetlen módon az Árpád-ház leányági leszármazottai is voltak. IV. László magyar király utód nélkül való halálát követően a magyar trónra Velencei András király (II. András magyar király feltételezett unokája) került, ám származását már életében is megkérdőjelezték, halálával pedig megindult az interregnum korszaka a Magyar Királyságban. A harmadik Anjou-házból a magyar trónra igényt elsőként a leányágon rokon Martell Károly calabriai herceg tartott. 1295-ben bekövetkezett halálát követően trónigényét fia, Károly Róbert vitte tovább, akit három koronázást követően végül ténylegesen is az ország királyává iktattak. Károly Róbert hosszas uralkodásával kialakult belső stabilitást és jólétet fia, Nagy Lajos vitte tovább, aki 1370-ben a lengyel koronát is megszerezte. Lajos fiúutód nélkül való távozását követően országai irányítását leányai között osztotta fel, a magyar trón Ifjabb Mária hercegnőre, míg a lengyel trón Hedvig hercegnőre szállt. A harmadik Anjou-ház magyar királyokat adó ága végül velük halt ki Mária 1395-ös, majd Hedvig 1399-es halálával, amely egyúttal az Árpád-ház leányági kihalását is jelentette.

Nagyon dióhéjban ennyi volt a lecke, persze sokkal precízebben és részletesebben. Laci elmondta, hogy egy kezdő, francia szakot is végzett történészt bíztak meg a korszak felderítésével, melynek eredménye aztán könyv alakban is megjelent és megtalálható. A szerző Dr. Gálffy László, történetesen személyesen mesélte el nekünk kutatásai összefoglalását.(Gálffy László: Városi autonómia a Loire-vidéken (XII-XIV. század)

Minden útnak vannak kiemelkedő pillanatai, sokszor nem is az, melyre előzetesen nagyon készülünk és várjuk. Ezeket a pillanatokat lehet érzékeltetni, de igazán megélni kell. Ez ilyen volt, számomra örök és felejthetetlen élmény.

Most már robogtunk Párizs felé, elhaladtunk az ezt megelőző francia utunkon meglátogatott Chartres-i katedrális mellett és megérkeztünk a pont az óriáskerékkel szemben lévő már ismert vacsorázó helyünkre. Mindenkinek ajánlani tudom, aki a belvárosban , gondolom viszonylag olcsón, bőséges választékkal rendelkező kínálatból akar meleg ételt enni.

Az este újabb érdekes programot ígért, hajókázás a Szajnán. Igazából ez azoknak a fő élvezet akik először és nagyon rövid időre vannak Párizsban, mert a keskeny folyó és a magas rakpartok miatt az épületek felső része látható igazán, meg a rakparti nyüzsgő élet. Ez volt utunk során az egyetlen program, amelynek második felében esni kezdett az eső, de akkor már túl voltunk a nevezetességeken és csorogtunk visszafelé.

Mit is láttunk? Az Eiffel torony lábától indultunk

a folyó folyásával ellenkező irányban hajóztunk a belváros felé és érintettük a hidat, melynek lábánál a Szabadságszobor lángjának hű mása áll dekorációként, de ma már az Alma alagútról emlegeti mindenki, mert itt történt Diana balesete

A híd pillérének szobra

azután elérkeztünk a Sándor hídhoz, mely Sándor orosz cárról kapta nevét, ez a legdíszesebben aranyozott Szajna híd, két oldalán címerrel, melyek egyike az orosz cári címer

 

elérkeztünk a legrégebbi kőhídhoz, mely a Pont Neuf - új híd - nevet viseli

és megkerültük a két szigetet, melyek egyikén a Notre Dame magasodik, a fedélzetről ennyi látszik belőle

talán hátulról egy kicsit többet is mutat. A sziget csücskén, ahol a vasrácsokon kicsit be lehet látni, az a holokauszt múzeum

A parton lévő házakban lakni az istenek kiváltsága, mert nincs az az isten aki meg tudná fizetni őket. Azért vannak kiváltságosok, például a kerek ablakot is magában foglaló emeletet állítólag Pierre Cardin lakja

itt volt a pózna vége, visszafordultunk és innét folyásirányba haladva elmentünk az Igazságügyi palota, a Conciergerie mellett, melynek falánál egy vizesés jelképezi a helyet ( a két kerek torony között látható), ahol kihozták az épületből Marie Antoinettet és vitték a Concorde térre a guillotine alá. A  doktor humánus találmánya igen sokat dolgozott 1789 és 1793 között, nem véletlenül lett világhírű.

végül ugyanoda érkeztünk, ahonnan elindultunk, de mintha addigra történt volna valami a toronnyal

Így ért véget ez a napunk, nem panaszkodhattunk a progrm szép és változatos volt, az utazás kicsit fárasztó, de mi ez a most következő két naphoz képest.

A következő nap verőfényes reggelén párizsi szabad program állt előttünk. Úgy döntöttünk, kicsit megnézzük a Notre Dame-ot.

Még viszonylag korán volt, ezért elkerültük a nagy zsúfoltságot, alig egy-két japán turistacsoportot kellett kivárni, míg egyenként lefényképezték egymást a 0 kilométert jelző kőkockán és már ott is voltunk a templom előtt. 

Megcsodáltuk a külső faragásokat, a főbejárati ív szobrait

és csodák-csodája kívülről a rózsaablak faragását

amelyet belépve a templomba belülről is jól szemügyre vettünk

A templom emlékeimben mindig egy sötét, nehezen átlátható belsejű térként élt, ehhez képest most egészen más képet mutatott

körbejártunk és nagyon megtetszett a kórus külső falán végigfutó Krisztus történet ábrázolása

természetesen sok neves ember temetkezési helye is a templom, egy a síremlékek közül, de sajnos meg nem mondom kié.

Úgy tűnt Quasimodo szabadnapos, ezért a toronylátogatás most elmaradt és a tervezett program másik állomása felé vettük az irányt a Cartier Latin, a diáknegyed érintésével. Meglátogattuk kedvenc könyvesboltunkat és örömmel fedeztük fel előtte a művészi igénnyel kialakított kutat.

Pár perc gyaloglással már a Luxemburg kertben is voltunk. Azt szerettem volna, hogy itt eltöltsünk egy nyugis fél órát, de ebből azért lényegesen kevesebb lett. A látvány viszont önmagáért beszél. Mindjárt Pán fogadott bennünket

A palota és a fő kertrész

egy kis díszítés a lépcsőlejáratnál

és a kert hátsó része

Azért pihentünk is egy kicsit, majd szépen elindultunk a Musee D'Orsay felé. ahol a találkahelyünk volt. Közben persze megnéztünk ezt-azt. Többek között az Igazságügyi palota díszkapuját

Innen jól látszott az udvarban lévő Saint Chapelle csipkés tornya, sajnos nem volt idő bemenni, pedig a világ egyik legszebb belső tere itt található

és a palota falán a híres órát

Most nappali fényben nézhettük meg a Pont Neuf-öt

 és IV. Henrik szobrát

A Szajna partján sétálva már egy-két árus bódéja nyitva volt, érdeklődéssel figyeltük a mindenféle portékát, de tudtuk, itt a csúcs csak este van. Aztán elértünk néhány a folyón ringatózó lakóhajóhoz, már az esti hajózáskor szó volt róla, de itt legalább a megfelelő fényviszonyok mellett tudtuk Pierre Richard hajóját megörökíteni. Sajnos nem volt otthon, így a koktélmeghívását kénytelenek voltunk mellőzni.

A séta közben rácsodálkoztunk egy tündéri kislányra. Még nagyobb volt a meglepetésünk, amikor a mama magyarul ránk köszönt, Los Angelesből jöttek a spanyol férjjel európai vakációra. Közben a kislány annyira megkedvelt minket, hogy kezünket fogva sétált már el velünk, úgy kellett az anyukának imádkoznia, hogy inkább vele menjen. Pedig a buszon lett volna még hely.

Még érintettük a Művészeti Akadémia épületét 

és némi szendvicsvásárlás és a jól eső toilette után már a buszon is voltunk, amellyel utolsó látnivalónk Reims felé vettük az irányt.

Reims a magyar történelem szempontjából egy kiemelkedő vonatkozással bír. Gerbert reimsi püspököt 1000-ben II. Szilveszter néven pápává választották és Ő volt az aki - némi hezitálás után - Szent Istvánnak elküldte a magyar Szent koronát.

Reims  nyüzsgő, fiatalokkal teli belvárosában sétálva a főtéren az elmaradhatatlan Jeanne D'Arc szobor

és az érseki palota szép épülete fogadott bennünket

A teret azonban nem ezek a látnivalók uralják első sorban, hanem a gótikus építészet kiemelkedő remeke a katedrális

A reimsi Notre Dame katedrálist az 1210-ben leégett korabeli épület helyén kezdték el építeni 1211-ben Jean d'Orbais építész tervei alapján, de végleges, mai formáját csak a 15, századra nyerte el. A gótika minden szépsége tükröződik a templom letisztult formáiban és a homlokzat gyönyörű faragásai ezt még tovább hangsúlyozzák.

a rózsaablak

és a katedrális, valamint a város jelképévé vált híres mosolygó angyal szobor

Belépve az épületbe ámulatba ejt annak mérete és letisztult formái. A főhajó 

és a talán még szebb mellékhajó

A katedrális a francia királyok koronázó temploma volt, külön kiemelik magának a koronázásnak a szertartását és a királlyá koronázás rekvizítumait.

Egy magyar vonatkozást felmutató koronázási szertartást is nyilván tartunk, 1825 május 29.-én X. Károly koronázásán jelen volt Esterházy Pál rendkívüli követ kamarásaként gróf Szechenyi István is.

A katedrális gyönyörű üvegablakait csodálhatjuk meg, íme a fő rózsaablak, hiszen a kereszthajó két szárnyában is van még egy-egy

tovább sétálva a templom főoltára mögé értünk és ott egy újabb csodába botlottunk. A hátsó front ablakait Marc Chagall készítette, így abban a szerencsében részesülhettem, hogy a zürichi Frauenkirche és a new-yorki ENSz palota Chagall ablakai után ezt is személyesen láthattam.

Kérdésem: lehet ennél szebb slusszpoénja egy csodálatos útnak?

Köszönet a Zseppelin utazási irodának, Lacinak dr. Gálffy Lászlónak a fantasztikus idegenvezetésért és söfőrjeinknek a biztonságos vezetésért.

Végezetül álljon itt egy útitársunk által a hosszú hazafelé vezető úton költött verse az út összefoglalásáról

Párizs-Normandia és Bretagne

2018. július 15-22

/Egy utazás margójára/

 

Verőfényes vasárnap reggele virrad,

amikor elindul a kis csapat.

A két sofőr fáradhatatlan,

a biztonság, pontosság elmaradhatatlan.

 

Suhantunk falvak, városok között,

sok kilométert hagytunk magunk mögött.

Németországban találkoztunk Lászlóval, az idegenvezetővel,

aki elámított bennünket érdekes történetekkel.

 

Araszoltunk Párizsba,

a fény és pompa városába.

A Concorde-téren fotózkodtunk,

a fellobogózott Champs-Elysées-en ámuldoztunk.

 

Párizst láttuk madártávlatból,

a Montparnasse-ról,

ahonnan „köszöntőt” kaptunk

a gyönyörű várostól.

 

Művészek nyomait kerestük a Montmartre-on,

tucatnyi festő alkotott a placcon.

Zene szólt mindenhol,

Sok fiatal zsonglőrködött és táncolt.

Reggeli után utazás Rouen-be,

Normandia székeshelyére.

László fáradhatatlan magyarázata,

bepillantást nyújt a francia történelem fontos pillanataiba.

 

Rouenben követtük Jeanne d’Arc utolsó lépteit,

Kegyeletünket tettük a piactéren lévő vesztőhelyig.

Calvadossal öblítettük torkunkat,

a La Manche-ban gázoltunk a lábunkkal.

 

Normandia egykori fővárosa,

sok szépséget rejt magába.

A Notre Dame katedrális őrzi Rollo, a viking testét,

és Oroszlánszívű Richard szívét.

 

Utastársunk, Ákos, szóval tartja a társaságot,

Érveivel magyarázza a hiányosságot.

Tudását bővíti az ajtók sokféle zárásával,

Humorával szórakoztatja a társaságot nagy elánnal.

 

A hátrahagyott keszonok őrzik a partraszállás titkát,

Agyunkba vésve azt a júniusi éjszakát.

Sirályok vijjogása töri meg a csendet,

és ébreszt bennünk hálát és köszönetet.

 

Szűk sikátor közé préselődve,

millió lépcsőzés után értünk fel a Szt Michel-re.

A monumentális apátság fala

között rejtőzik a monostor aranykora.

Bretagne legmegkapóbb látványát,

a viharos tenger felett magasodó Frehel fok és a sziklák nyújtják.

A vad parton az Atlanti-óceán megmutatja féktelen erejét,

és elbűvölő szépségét.

 

Carnac környéke tele van titkokkal,

egyenes vonalú és kör alakú óriásokkal.

A monda szerint jelent egy kővé vált hadsereget,

melyek évente egyszer megelevenednek.

 

Angers székesegyházába temették el

Rene „királyt,”

kinek címerében az árpádsáv

jelzi „magyar” mivoltát.

 

A keskeny kanonoksorok őrzik

„Isten lányainak” titkát.

László rögtönzött rajzából megértettük

az Anjou uralkodók vágyát.

 

Utolsó utunk vezetett Reimsbe,

Champagne tartomány székeshelyére.

Az ország egyik leghatalmasabb gótikus épülete,

a francia királyok koronázási helye.

 

Élményekben gazdag volt utunk,

az egy hét alatt 69560 lépést róttunk.

Isten áldja Lászlót minden jóban,

találkozzunk jövőre Provence-ban!

Hálásan köszönjük ezt a szép, információkban gazdag, tartalmas utat.

A lelkes csapat.

 

 

Kellemes 3 órás repülőút után érkeztünk este Malagába, ahol a bérelt gépkocsi átvétele után egy közeli szállodában töltöttük az éjszakát, majd reggeli után indultunk első három napi programunk helyszínére Sevillába. Az út első részében a hegyek között azzal szórakoztunk, hogy hányszor jelzi tábla a Guadalmedinán ( ez Malaga  folyója is ) átívelő tereptárgyakat. Szinte hihetetlen, de 15 kilométeren belül 19 ilyen táblát számoltunk össze. Érdekesség, hogy visszafelé csak 13 tábla van. Aztán az első óra elteltével kiértünk a hegyekből a lankásabb vidékre és élvezhettük a végeláthatatlan olajfa ültetvények látványát egészen a célállomásra érkezésünkig. Apartmanunk elfoglalása és némi bevásárlás után máris bevetettük magunkat a látnivalókba.

Megkönnyítette dolgunkat, hogy a belvárostól alig 5 perces kényelmes séta választott el, a San Telmo hídon átkelve máris a kellős közepében jártunk.

Az időjárás igazolta, amit sokan mondtak, Sevilla Spanyolország legmelegebb városainak egyike. Álljon itt bizonyságul a kijelzőn látható adat szeptember 28.-án:

Az első részben igyekszem Sevillának azt az arcát is bemutatni, amelyik sokszor kiesik az ide látogató túrista útvonalakból.

Világkiállítások:

Sevilla két világkiállítást rendezett, először 1929-ben a spanyol ajkú országok világkiállítását, melynek központi tere a Maria Lujza parkban található Plaza de Espana volt és ékkőként maradt napjainkig is.

A tér díszése ízelítőt ad a spanyol kerámiaművészet fénykoráról

és arról, hogyha valamit igazán értéknek és magunkénak érzünk, azt ápoljuk és megőrizzük.

1992-ben volt egy másik világkiállítás is Sevillában, ez már a világ egészét reprezentáló kiállítás volt, melynek a folyó túlsó partján lévő terület adott otthont. 24 év telt el azóta, elszomorító látvány a lepusztult, romos, rozsdás és düledező épületek látványa a gaz közepén. Javaslom minden lelkes, budapesti olimpiát pártoló figyelmébe!

És a legjellemzőbb felírat és képek:

Ennek a világkiállításnak volt ikonikus pavillonja a Makovecz Imre által tervezett magyar pavillon, ma így néz ki:

A korábbi világkiállítás épületei ma kormányhivataloknak és időszaki kiállításoknak adnak teret, a modern kori világkiállítás épületei teljesen kihasználatlanok.

Flamenco

 Az emblematikus andalúz tánc, melyet errefelé az életérzés szinonimájának tekintenek, a cigányzenéből indulva, hasonlóan az argentin tangóhoz óriási karriert futott be az egész világon. Itt külön háza van, folyamatos előadásokkal és kiállításokkal. Jelenleg a hangzás gépi előállításának szentelnek egy bemutatót ebben a gyönyörű épületben egy varázslatos fotókiállítás mellett.

És akkor jöjjön az igazi flamenco, bár utcai előadásban feltörekvő amatőröktől, de így is varázslatos.

Másnap ugyanazzal a fiúval, de más partnerrel világosban 

A modern Sevilla

Ültünk a pressző teraszán és néztük, ahogy elment a téren a modern villamos. De sehol felsővezeték. Akkuról megy? Nem. Bizonyos megállóknál egy furcsa szerkezetet lehet látni.

Innen kapja az áramot a megállóba beálló villamos, Így néz ez ki a gyakorlatban:

Mindenesetre érdekes és környezetbarát megoldásnak tűnik.

Sevilla legújabb látványossága a 2011 áprilisában átadott Metropol Parasol az Encarnacion téren. A tisztán fából készült épület egy német tervező, Jürgen Mayer által megálmodott alkotás és különleges megjelenésével azonnal megfogja a látogatót.

A földszinten egy nagy piac van ( hogy mikor van nyitva az nem derült ki, délutánonként biztos nincs ), a felső szinten étterem és kávézó van, ahol a 3 Eurós belépőjegy felét még le is vásárolhattuk.

Az épület tetején egy kilátóút fut végig melyről a Giralda mellett innen is felülről tekinthető meg Sevilla.

Üdítő látvány az épület alatti részen görkorcsolyázni tanuló pici gyerekek látványa és zsivaja is.

Városháza

A katedrálistól a Salvador templom felé vezető út felénél található a szépen díszített városháza épülete, előtte park, melyben éppen az egyetemek és főiskolák bemutató sátrai készültek a tudományok éjszakája programra, míg a hátsó rész felőli téren hangulatos, de méregdrága presszóban lehet kipihenni az addigi fáradalmakat.

Iglesia Colegial del Salvador

Aki a katedrálisba belépőjegyet vált, az aznap ugyanazzal a belépőjeggyel ezt a templomot is meglátogatja.

Idő hiányában és a már úgyis láttunk egy templomot, meg fáradtak vagyunk gondolattal csak kevesen élnek ezzel a lehetőséggel, de nagyot hibáznak, akik ezt kihagyják. Bár a barokk templom minden oldalkápolnája is egy-egy túldíszített csoda, de az összkép mégis kellemes, tágas és nagyon élvezhető. Azt mondják róla, szebb, mint a katedrális. Ha én nem is így gondolom, de mindenképpen más és meglepő a belső díszítés kidolgozása.

Rögtön a belépés után a körmeneten szolgálatot teljesítő ereklyetartó fogad, nem kis darab, ragyogó ötvösmunka.

Varázslatos a szószék, ahogy a színes üvegablakokról ráeső fény megvilágítja

A főoltár

A főoltár melletti kápolnában az eredeti 17. századbeli freskótöredékék is megtekinthetők

A templom csodálatos kincstárral is rendelkezik, ebben többek között szent Barbara ereklyéje,

királyi koronák,

egy csodálatos kódexritkaság is található többek között.

Mindezek a főoltár mögötti helyiségekben kerültek elhelyezésre és utána visszatérünk a templom másik oldali mellékoltáraihoz, melyek közül a Szent Fernando oltár

és a Szent Miguel oltár

valamint a Szent Miguel szobor

ami a sok-sok érdekesség közül most általam kiválasztásra került.

A modern épületek és a vidámparkok is hozzátartoznak a mai Sevillához.

Az Aqualanddal sajnos ugyanaz történhetett, mint a világkiállítási helyszínnel, lassan belepte a gyom.

Jöjjenek a kötelező látnivalók, melyek már nagyon ismertek, de kihagyhatatlanok.

 

 

 

 

1990 nyarán voltunk Sevillában, így némi előképpel rendelkeztünk a kötelezően megnézendő látványosságokról. A beugró emlékképek elsősorban a hőséget ( augusztus eleje volt ) idézték, de aztán szép lassan előtolultak az akkori élmények is az ismétlés kapcsán.

Mielőtt a legfőbb látványosságokra sort kerítenénk, a folyóparti séta vezeti be a látogatót Sevilla nevezetességeibe. Már utaltam rá, hogy a Szent Telmo hídon érkeztünk be a belvárosba, ahol rögtön a Szent Telmo palota hatalmas tömbje hívja fel magára a figyelmet

Átsétálva az útkereszteződésen (nem egyszerű a történet, van a lámpának egy hosszan tartó sárga jelzése, és amikor már azt hiszed, hogy neked fog zöldre váltani, akkor újra a korábbi irányba ad zöldet, dudáltak is ránk becsületesen ) azonnal a Torre del Oro, az Aranytorony lábánál vagyunk, Nézzük ezt meg a régi és a jelenlegi fotón

Emlékeimben a folyóparti sétányon mentünk tovább, ami most is lehetséges, de mélyen lent van a folyó mellett, onnan gyakorlatilag nem lehet az utcaképet látni, így maradt a járda. Öt perc séta és rögtön a bikaviadal arénánál voltunk.

Kialakítottak egy kis teret, ahol a leghíresebb torreádorok egyikének, Curro Romanonak szobra áll

Az aréna külseje mit sem változott

A hívogató plakát megvolt

de mivel mi pár napot késtünk, így most nem mentünk be. Álljon itt néhány kép a korábbi látogatásról, mely többszörösen is meghatározó élmény volt. Természetesen a legolcsóbb jeggyel mentünk ( ha jól emlékszem 1500 peseta volt az ára ) és a napos oldalra ( Sol ) szólt. Ne tudja meg senki, milyen hőmérséklete volt a kőből készült ülésnek. Aztán megtanultuk a bikaviadal szertartását. Esténként hat bika van, szóról szóra ugyanaz a koreográfia játszódik le mindegyiknél, a végén részben unalmas, részben már tudtuk értékelni, hogy mi hogyan sikerült. Én azt vallom az életben egyszer ( nem többször ) meg kell nézni. Társaimnak ez is sok volt. Akkor jöjjenek a képek

Szegény bikák, egyszer sem győztek.

Kicsit beljebb sétálva a folyóparttól a Szépművészeti múzeum mór jellegű épületéhez jutunk. Még apukám bélyeggyüjtő korszakában csodálkoztam rá a spanyol festők műveire, melyeket nagyjából festőnként úgy 10 bélyegből ( és természetesen festményből ) álló sorozataira, így kíváncsi voltam, ezekből itt mit láthatok. Mivel a Pradoban, az Escorialban vagy Toledóban elkápráztattak a jobbnál jobb festmények, így gondoltam, hogy ide azért már olyan jók nem jutnak, de így is nagy csalódás volt. Gyakorlatilag csak egyházi témájú képek és abból is csak Murillo és Zurbaran van reprezentálva, Goya, Velazquez, El Greco egy-egy portréval képviseli magát.

Az épület viszont nagyon hangulatos

gyönyörű és hűvösebb udvarokkal

Az épület fő termében helyezték el Murillo egyházi műveinek jelentős gyűjteményét. Maga a terem is gyönyörű

Minden festőtől egy - egy kép, hogy ne csak az épület legyen reprezentálva.

Murillo

Zurbaran

Goya

Velazguez

El Greco

Egy kellemes kávé és sör után irány a Santa Cruz negyed.

A Santa Cruz a régi zsidónegyed, melyet valamilyen csoda folytán az eredeti formájában őriztek meg jelentős részében az eltelt öt évszázadon keresztül. Érdekes módon a mórok és a zsidók egészen harmonikusan éltek egymás mellett Andalúziában, mindkét náció kiváló tudósokat és ragyogó kereskedőket adott a virágkorát élő területnek. Amikor a katolikus királyok 1492-ben az utolsó mór csapatokat is kiűzte a félszigetről, akkor ezt nem nézte jó szemmel a zsidóság tekintetében és kétféle lehetőséget kínált fel számukra. Vagy átkeresztelkednek, vagy rövid időn belül el kell hagyniuk az országot. Már aki még életben volt közülük. Sokan a kivándorlást választottaák, ők a szefárd zsidók, zömük Németalföldre vándorolt és megalapozta az ottani jólétet. Sokan maradtak és látszólag keresztényként éltek, de titokban sokan még a régi ritusokat is követték. Ha lebuktak, jött az inkvizíció, nem kell ecsetelni a következményeket. Aztán szép lassan mindenki asszimilálódott és jó keresztényként élte életét a zegzugos utcácskákon, melyet buzgón jelöltek meg nevének szimbólumaival. Kerestem, de szégyenszemre most nem találtam meg a nagy keresztet, álljon itt róla egy régi fotó.

és amit most egy kis téren találtam.

Most nem fogott már meg annyira a látvány, talán mert már voltak emlékeim, talán mert kicsit sok volt a hostel és a bolt, nem tudom.

Ahogy visszakanyarodtunk a folyó felé a híres régi dohánygyár elé értünk. Rögtön felidéződött Carmen és rácsodálkozhattunk, hogy mekkora épület is ez valójában, hiszen ma az egyetem főépülete. Fénykorában 5000 nő dolgozott itt, szabályos erőd vizesárokkal és akkor fegyveres őrökkel  (hatalmas érték volt ez sokáig, nem a mai hamisítási értelemben), de a dolgozó nők részére is volt orvosi ellátás, óvoda a gyerekeknek és sok-sok combon gyúrt szivar. Ma a régi épületek között diákok nyüzsögnek, talán nem is tudják, mi volt itt korábban.

A belső udvarok is nagyon szépek, a termek némelyike kiállítóhelyiségként is szolgál, mely szabadon látogatható.

a lépcsőház

és az egyházi kiállítás pár darabja.

Hazafelé sétálva még gyönyörködtünk kicsit az utcai flamenco műsorban, majd megállapítottuk hogy közel 10 órát sétáltunk és megérdemeljük a vacsorát és a pihenést.

Sevilla kihagyhatatlan, ötcsillagos látnivalóiról nagyon sokan írtak már, de a személyes benyomások mindig kicsit mások és számos gyakorlati tanáccsal is lehet valami pluszt vinni az élménybeszámolókba. Ennek szellemében igyekszem ezt a részt felépíteni.

Szerencséje van a turistának, mert ezek a látnivalók gyakorlatilag egymás mellett vannak, tehát nagyon sokat nem kell gyalogolni, hogy egyikből a másikba átmenjünk. Az átmenetelt egyetlen dolog nehezítheti, a bejáratok előtti várakozók tömege, ezért célszerű interneten előre időpontra szóló jegyet venni. Ez nekünk az Alcazarba sikerült is, de valahogy a katedrálisnál nem jött össze. Kellemes meglepetés volt az, hogy mindkét helyre van nagyon kedvezményes ( kevesebb, mint félár ) nyugdíjas jegy, de a jogosultságot igazolvánnyal kell bizonyítani. A katedrálisba körülbelül fél órás sorbanállásra kell számítani, ha nincs előreváltott jegyünk, az Alcazarba az időpontban pontosan engednek be. Mindkét helyen biztonsági ellenőrzésre is sor kerúl, de gyorsan, szervezetten megy az egész.

Az Alcazar bejáratánál három sor kígyózik, az egyik a csoportoké, a másik az előreváltott jeggyel rendelkezőké, a harmadik a spontán érkezőké. Bár látszólag azonos hosszúságúak, a beeresztéskor az időpont szerintiség érvényesül, tehát nem kell attól félni, hogy valaki hátrányba kerül.

A beléptetési procedúrán átesve az Almohád dinasztia uralkodóinak palotáihoz érkezünk, melyek a mudejar stílus jellegzetességeit viselik magukon. Egy pillanatra hátrafordulva a palotákkal övezett téren láthatjuk az eredeti erődfal megmaradt kis részét a fölé tornyosuló Giraldával.

A palotaegyüttes természetesen több generációs, folyamatosan bővített és átépített részből áll, hogy melyik éppen kinek volt fő építménye, azt uralkodói címerrel igyekeztek tudatosítani.

Még mielőtt belépnénk az épületekbe már ízelítőt kaphatunk az építészeti csodákból.

A termeket végigjárva megcsodálhatjuk a stukkóművészet végletekig kifinomult remekeit

a cseppdíszítés az egyik kedvenc kiemelési mód

és természetesen az épületek között harmonikusan helyezkednek el a hűsölést és csendes elmélyülést szolgáló patiók.

A palotaegyüttes legdíszesebb része természetesen a minden eddigi építészeti megoldást egyesítő, de aranyfüst lemez borítással kiegészített dísz, vagy trónterem.

bejárata

mennyezete

boltívei

és összképe

Nagyon jellemzőek a kerámiadíszítések is, ezek főleg a késői bővítésekben dominálnak és először feliratokban, majd jelenetábrázolásban teljesednek ki.

A mór időszak utáni művészetekben már a gobelin is helyet kapott, természetesen a város nagy utazójának és leghíresebb hajósának Kolumbusz Kristófnak állítva emléket.

Eddigre már kellemesen elfáradtunk, így mi is a palota kertjeiben kerestük a felüdülést, melyben hajdanán főleg a palota hölgy lakói lelhették örömüket ( gondolom én ).

 

A kép nagyon jóindulatú, ugyanis frissítették a medence vizét, oly módon, hogy a baloldali épület tetejéről egy rozsdás esővízcsövet fordítottak be a medence fölé és abból eresztették a friss vizet, Elég illúzióromboló hatással.

Szerettük volna bejárni a park egyik látványosságát a labirintust , de zárva volt, így maradt pár kis épület, szökőkút és természetesen a növényzet, mely ebben az őszi időszakban már nem az igazi pompájában tündökölt.

Az erődkapun kilépve a mindenhol elengedhetetlen narancsos udvarban találtuk magunkat és ismét rácsodálkozhattunk a Giralda csúcsára.

Délelőtti programunk ezzel véget ért és következett a jól megérdemelt pihenő az elmaradhatatlan kávé és sör mellett a Santa Cruz negyed egyik kis utcai kiülős, de természetesen árnyékos kocsmájában.

A katedrális bejárata felé közeledve elhaladtunk az érseki palota impozáns épülete előtt,

megcsodáltuk teljes pompájában a Giraldát a mór mecsetből átalakított harangtornyot,

majd beálltunk a sorba, a már említett fél órára, ahol a Giralda szélkakas angyalának egy korábbi változata néz le a várakozókra.

Itt is megkaptuk a nyugdíjas kedvezményt, a belépőjegy a katedrálison kívül a Giralda és még aznap a Salvador templom meglátogatására jogosít.

Belépve a világ egyik legnagyobb templomába a körmeneti ereklyetartó fogadja,

majd a kórus mögé érkezik a látogató, melynek már a hátsó határoló felülete is előre vetíti, hogy milyen gazdagságot láthat a templom további részein.

A kórus, a maga faragott üléseivel szintén egy komoly látványosság, de itt is a bőség zavarával küszködhetünk.

Aztán vele szemben a főoltár. Amikor 1990-ben itt jártunk, akkor szentül megfogadtam, hogy videó kamera nélkül többet nem megyek sehova, pedig akkor még nem volt az olyan könnyen elérhető. Bár így is történt és most éppen a vadonatúj fényképezőgépen full HD-s videófelvevőjével próbálkozom, de ezt a részletgazdagságot semmi nem tudja igazán leképezni, ahhoz több nap is kevés lenne. Maradjon hát, ami sikerült ebből.

 

A katedrális másik oltára, mely az uralkodók kápolnájában található hasonlóan díszes, sajnos most renoválás miatt nem lehet a kápolnát látogatni. Most csak ennyi látszik belőle.

A katedrálisban található Kolumbusz Kristóf síremléke. Nehéz ma már a mai méretekhez szokva elképzelni, hogy Sevilla akkor tengeri kikötő volt és hajói ezen a kisméretű folyón indultak el a nagy útra. Ő maga háromszor járta meg az utat és a harmadik úton halt meg Santo Domingoban és ott is temették el. Fiai is követték és aztán közös sírba kerültek. A csontokat - mintha csak az árpádházi királyok mintáját követték vola - hurcolták ide-oda és úgy összekeverték, hogy senki nem tudja pontosan, kinek a csontjai vannak itt eltemetve. Ma az a tudósok álláspontja, hogy ezek a fiának a csontjai.

Nekem a katedrális kincstára volt óriási élmény, rengeteg ereklye, korona, szobor, és külön szép kupolájú kápolna tartozik hozzá.

A kápolna kupolája különlegesen szép

Visszatérve a templomtérbe még egy pillantást érdemes vetni a mennyezetre

majd máris a Giralda feljáratánál találjuk magunkat, mely a templomból nyílik. A Giralda a mór mecset minaretjének meghagyott és harangtoronynak átalakított része. Különlegessége, hogy nem lépcsőn, hanem széles rámpán lehet felmenni a toronyba, ha jól emlékszem 8 fordulóval, tehát 32 rámpával. Mindez azért, hogy lóval is fel lehessen menni a toronyba. Nehéz kitalálni, hogy miért ez alakult ki, de Cordobában is hasonló a minaret kialakítása. 

A toronyba feérve nem kell olyan sokáig levegő után kapkodni, mint egy csigalépcsős megoldás esetén, de jól esik a kellemesen fújdogáló szellő és a fejünk fölött lévő , és meg is szólaló harangok látványa.

Nem a nyelvet. hanem a harangot mozgatják, amikor váratlanul megszólalt, akkor volt összerezzenés.

 legalább 20 harang van, de lehet, hogy több is minden beugróra jut pár.

Sevilla látványa a toronyból lenyűgöző, először az aréna tűnik szembe

majd a folyópart a hidakkal és világkiállítási helyszínekkel

a Santa Cruz negyed

a folyó a másik irányból

az Alcazar

és a narancsos udvar

Kinek ennyi szép nem elég, azt .....

Leérve a torny aljára a narancsod udvar felőli kijáratnál egy krokodil néz le ránk. Hogy miért?

A látogatás végül a főhomiokzat megtekintésével ért véget

Aztán este lett, sétáltunk, néztük a flamenco táncosokat és búcsúztunk Sevillától.

A kivilágított Giraldától

a katedrálistól

a szökőkutas terektől

és aTorre del Oro-tól

Szép volt, igaz volt, nagyon meleg volt. 

 

 

Sevilla után a tengerparti szállásunkra mentünk Torremolinosba, a meghitt kis 160 négyzetméteres dupla konfortos és tengerre néző erkélyes kis apartmanunk ideális helynek bizonyult a pihenéshez és az egynapos csillagtúrák kiinduló pontjaként is.

Első kirándulásunk mindannyiunk kedvenc andalúziai kisvárosa Cordoba volt.

Itt az erődfalak közé épült óváros megőrizte a régi idők báját és egyesít mindent, ami erre a spanyol tartományra jellemző, aztán hab a tortán a Mezquita.

1492-ig itt a mórok felépítettek egy különleges együttélési formát, ahol vallástól függetlenül ( na jó, a katolikusokkal nem nagyon kellett bajlódniuk ) mindenki kiteljesíthette önmaga erényeit és békés együttéléssel virágzó városokat teremtettek. A tudomány, az építészet, a művészetek és a filozófia aranykorát élte és erre Cordoba a legékesebb példa, mert a zsidó polihisztor Maimonidesz

előtte az utcakövekben

és az arab tudós Averroes jól megférnek egymás mellett.

A zsidónegyed őrzi a hagyományokat, a ragyogó fehérre meszelt házak, a szűk és kanyargós utcácskákban igencsak idézik a kor hangulatát.

A kis utcácskákban hangulatos vendéglátóipari egységek, errefelé főleg borozók vannak, melyek mélyén a hordók, a patiók, a bikaviadal és flamenco trófeák sorakoznak.

És a patiók és utcarészletek, melyek elbűvölőek

Az utcák tele vannak szuvenírt áruló boltokkal, hol nincsenek, így lehet a kislányoknak flamenco ruhácskát kapni az óvodai maszkabálba

Ezek után egy patió következő utcára nyíló kapuján kilépve elénk tornyosul Cordoba fő látnivalója a Mezquita. Eredetileg a mór nagymecset, melyet a katolikus királyok eléggé el nem ítélhető módon középen megbontottak és egy katedrálist építettek bele. Ez olyan szentségrombolás volt abban a korban is, hogy szerencsére egy józan uralkodó, aki elítélte ezt a barbár tettet, leállította a további rombolást, így ránk maradt ez a páratlan örökség. Persze a mórok sem voltak szentek, hiszen a márvány tartóoszlopok a meghódított területek épületeiben talált és onnan ide szállított oszlopok, viszont ezzel elérték, hogy nincs két egyforma márványmintázatú ezek között. Ma, amikor műemlékként csodáljuk, eláll a szavunk a látványtól, képzeljük el a középkori alattvalót - ha egyáltalán beengedték ide - hogy mit érezhetett és gondolt erről.

A sevillai katedrálisnál és az Alcazarnál is a látogatás végpontján értük el a narancsudvart. Itt pont a fordítottja van, az udvaron átsétálva, a mecsetből harangtoronnyá átalakított épületet megcsodálva jutunk el a bejárathoz. A pénztár a harangtorony mellett van, gyakorlatilag sorban állás nélkül lehet a jegyet megvenni, itt nem volt nyugdíjas kedvezmény.

A bejárat után kezdődik a csoda, az oszloperdő, a piros-fehér csíkozatú boltívek az elvarázsolt kastély élményét idézik fel a belépő számára.

Milyen díszes lehetett az eredeti?

A mihráb, az imám ( a főpap ) imádkozási helye, mely kijelöli, hogy merre van Mekka

Közeledünk a mecset közepe felé, már feltűnnek a templom részei is

A színes üvegablakok ilyen látványt varázsolnak

 Beérkezve a templomba királyi címer fogad

A főoltár

A kórus üléstámlájának részlete

A kupola

A mennyezet részlete

A templom mellett egy kicsi, de annál szebb kincstár is helyet kapott. Az ereklyetartó

A kereszt

és egy dísztárgy részlete

Mivel a templom a nagymecset közepén van, természetesen a kijárathoz is az oszloperdőn át vezet az út.

Kiérve a Mezquitából a séta a falak mentén a Quadalquivir folyó partjára vezet. A fal egyik használaton kívüli kapuja

a hátsó fal olyan, mintha karavánszerájként szolgált volna fénykorában

és a híres híd a folyón, frissen felújítva

Mi mással lehetne befejezni egy Cordobáról szóló beszámolót mint a virágok utcájának képeivel. Ez minden fotós és idelátogató kötelező penzuma, de az eddig leírtak talán meggyőztek mindenkit, hogy ez a hely kihagyhatatlan.

( Nehogy elfelejtsem, ne hagyja ki senki az 1400 éves 20 méter mély, kis búvópatak által táplált arab kutat a sarokban lévő bolt belsejében. Ingyen van, ezt minden nyelven, így magyarul is hirdeti. Vasrács van a tetején, még a meglepetéstől beleesnénk )

Jól kifáradtunk, de már készültünk a következő túrára, mely Rondába vezet.

Andalúzia hegyei között bújik meg egy kis város, melyet Rondának hívnak.

A magyar nyelven furcsa nevű település azonban alaposan rácáfol az általunk gondolt értelmezésre, mert a sziklába vágott  mély szurdok által kettéosztott település és a rajta átvezető híd nagyon is szépnek bizonyul és minden látogatót magával ragad.

A település egy hegycsúcson elhelyezkedő kis sík platón fekszik, körülölelve mély völgyekkel.

A városka parkján keresztül sétálva híres emberek szobraival találkoztunk, akikről természetesen a sétányokat is elnevezték.Nyilván valamilyen módon kötődnek a városhoz, de hogy milyen módon, az számunkra nem derült ki.

Pár lépés múlva, megkerülve a sziklaperemre épült szálloda teraszát, már ráláthattunk a hídra, mely elhelyezkedésével, méretével hívja fel magára a figyelmet,

Közelebbről így néz ki

Úgy döntöttünk, hogy olyan helyet keresünk a kötelező pihenés helyének ( persze sangria és kávé társaságában ) ahonnan jó rálátás van a hídra is. Ez szerencsére azt eredményezte, hogy olyan helyről is láthattuk a szurdokot, amit egyébként biztos elkerültünk volna, az öreg híd szemszögéből. Az öreg híd volt az első híd a szurdokon keresztül, érthető módon ez sokkal kisebb fesztávú és alacsonyabban is van a plató szintjénél.

 

A mély szurdok aljára a vízhez komoly lépcsősoron lehet lejutni

A híd teljes szépségében alulról tárul a szemünk elé. Most ezt is sikerült megvalósítani minden nehézsége ellenére

Szerintem ezzel nehéz betelni, ezért egy kis ismétlés

 Azért van más is ebben a városkában, a kisebbik oldal főterén találhatjuk a templomot, minő meglepetés, harangtornya a minaret átalakításával lett kialakítva, tornácos része pedig az egyházi méltóságok otthona volt.

 

A tér szemközti oldalán a városháza tömör tömbje látható

Áttérve újra a híd másik oldalára

az elmaradhatatlan bikaviadal aréna uralja a főteret. A város szülöttei közül az Ordonez család adta a legnevesebb torreádorokat, a téren ugyan a bika uralja a terepet,

de a bejárat mellett az Ordonezek szobrai uralkodnak.

 

Búcsúzunk a városkától, ezek után mondja valaki hogy ronda kisváros Ronda?