Amikor ezt az utat választottuk tudtuk, hogy az út ezen programja a csúcspont, a döntés oka. Sok képen láttunk, a korábban itt járt barátok beszámolóit is hallottuk, de személyesen átélni ezt az élményt mégis más. És most, még egy kis merengés a buszon a háborúról és a vele járó borzalmakról, de aztán megpillantottuk és egyszerre homlokegyenest változott a hangulat, az izgatott élményvárás szele lengte be a buszt.

A tengerből kiemelkedő 78 méter magas gránitszikla egy árapály sziget, melyet korábban csak apálykor lehetett megközelíteni száraz lábbal, majd egy gátat építettek, amin lehetett közlekedni, de most más egy híd köti össze a szárazfölddel, mely alatt dagálykor szintén körbeveszi a sziklát a víz. Ez számunkra nem derült ki hogy fest ilyenkor, mi az apály csúcs időszakában töltöttük itt a három-négy órát.

A legenda szerint Szent Aubert-nek, Avranches püspökének 708-ban megjelent Szent Mihály arkangyal, és azt parancsolta, hogy a sziklán építsen kolostort. (A katolikus hagyomány szerint Mihály arkangyal a 7 arkangyal (főangyal) egyike, ő a mennyei hadak nagy vezére és győztes harcosa. Jelképe hatalmas kardja, mellyel legyőz minden gonoszt, akaratereje hatalmas, Isten iránti hűsége megingathatatlan.) A kolostor legmagasabb tornyán (152 m)  Mihály arkangyal szobra áll.

A sziget története dióhéjban:

"A kolostor első templomát 709. október 16-án fel is szentelték. Az építkezést csodás események kísérték és hamarosan zarándokhellyé vált, ahol 966-ban bencés apátságot emeltek. A bencés templom építését 1020-ban kezdték és a majdnem 100 évig tartó munkálatok végén egy román stílusú, félköríves ablakokkal díszített és vaskos falakkal alátámasztott kolostor született. A sziget másik nevezetessége  a La Merveille (csoda) gótikus kolostor, amelyet 1211-ben II. Fülöp francia király kezdett el építtetni a sziget északi oldalán. A kolostor kárpótlás volt azért, mert a király 1203-ban felgyújtotta a templom nagy részét a szigetért vívott harc során. A szigetért a középkorban véres harcok folytak, királyok, hercegek, küzdöttek érte, majd a százéves háború idején (15. század) erődített falakkal vették körül. A francia forradalom idején a bencés kolostort bezárták, és börtönné alakították át. A kolostor épületében a börtön  1863-ig működött. Victor Hugó ("az óceán piramisa" nevet adta a szigetnek "...mint valami fenséges, csodálatos piramis") már 1836-ban egy mozgalmat indított, hogy a szigetet és a kolostort műemlékké nyilvánítsák, 1874-ben el is érték és Franciaország történelmi műemlékévé nyilvánították. 1879-ben épült fel a szárazfölddel összekötő 1800 méter hosszú gát, így megszűnt szigetnek lenni. Mont-Saint-Michel-en az apátsági templomot és kolostort helyreállították és 1922-ben újra vallási szertartások színhelye lett. A szikla alján lakóházak és boltok sorakoznak, itt állandó a látogatók nyüzsgése, míg fent a hegytetőn, az apátság területén meglehetős nyugalomban a szerzetesek élik mindennapjaikat. " ( a szöveg az internetről származik)  

És akkor visszatérve a saját élményeinkhez. A távoli parkolóba érkezve már sejtettük, hogy nem leszünk egyedül. Ma már csak háromféle módon lehet a szigetre bejutni. Gyalog, ló vontatta kocsival

vagy elektromos kisbusszal, mely speciális mindkét végén vezetőfülkével ellátott, így a keskeny hídon nem kell fordulnia a járműnek. Ez ingyenes, gondolom bele van kalkulálva a parkolási díjba.

Innen már csak pár lépés a tömör fal egyetlen kapuján át belépni a csodák birodalmába. A bizonyíték, hogy nem csak mi akartuk látni itt van előttünk.

Újabb kapukon áthaladva

az út emelkedni kezdett, mi szorgalmasan követtük a neonzöld esernyőt

aztán az egyre szűkülő sikátorban Laci, az idegenvezetőnk közölte, hogy most balra fordulunk, hogy kikerüljük a nagy tömeget, majd eltűnt, először fogalmunk se volt hova, de aztán megláttuk: ide

Nem volt könnyű átpréselni magunkat a résen, de jó sok zarándokot megelőztünk, kihagyva a szerpentin egy nagy részét,

és meglepetésünkre a városka temetőjénél léptünk ki újra a fényre.

Itt egy kicsit rápihentünk az eddigi lépcsőkre és megnéztük az apály idején a tengeren bóklászók hadát. Csak vezetéssel szabad bemenni, mert a dagály állítólag olyan sebességgel jön, hogy aki elvéti az időpontot az már nem tud kijönni, sokan belefulladtak korábban a nem jól időzített kísérletbe.

Innen már csak pár lépcső a kolostor beléptető kapujához, itt kell megvenni a jegyeket, fel lehet nézni, mekkora magasság van még előttünk, meg egy elmaradhatatlan japán csoport.

Még mentünk törve bár, de rendületlenül felfelé, már a kolostorfalon belül

és végre elértük a célt, fent voltunk a legmagasabb pontján a látogatásnak, a kolostor temploma előtti kilátótéren, ahonnan a több mint 200 lépcső megmászása után fenséges látvány volt körülnézni, persze csak azután, hogy kicsit kipihentük magunkat.

A tényleges kolostorlátogatás itt kezdődött, a templomba léphettünk be

Elsőre meglepő a hatalmas tér teljes dísztelensége, a francia forradalom óta csak pusztultak a terek, hiszen azóta nem működött eredeti funkciójában az apátság, az értékeket folyamatosan távolították el, míg gyakorlatilag csak a falak maradtak meg. Azonban így is impozáns látványt nyújtanak a hatalmas terek, az egymásra épült különböző egyházi méltóságok hívságát tükröző termek. 

A templombelső

a templom szép kerengője

az ebédlő a maga puritánságával

a káptalan terem, ahol az imádságokat és az összejöveteleket  tartották

néhány díszítés a kevés megmaradt közül

majd az épületben lefelé haladva újabb nagy, de egyre sötétebb termek

és egy kicsit sérült pieta is megmaradt, nem egy Michelangelo, de szép

Kiderült, hogy hogyan is építették a hegytetőre ezt a hatalmas építményt. Egy mókuskerék és a csúzda szolgált az anyagok szállítására. A kerékbe beleállt több ember és így forgatták meg azt, a feltekeredő lánccal húzatták fel a nehéz köveket

a legvilágosabb és a káptalan mellett a másik kandallóval ellátott terem a scriptórium, az írnokok terme volt látogatásunk utolsó állomása. Itt készültek az egyházi iratok, itt másolták és készítették a kódexeket, tehát ez az épület fontos és kiemelt terme volt, méreteiből lehet következtetni arra, hogy bizony itt óriási mennyiségű irat készült annak idején.

Kilépve az épületből a kevés zöld területen átsétálva juthattunk ki az apátságból, ismételten rácsodálkozhattunk fenséges méreteire

Már csak a zsúfolt szerpentinen való leereszkedés, a kis üzletek meglátogatása szerepelt a programban , mely után jóleső érzéssel tekintettünk vissza a helyre, melyet mindenképpen meg kellett látogatni és aki csak teheti ne hagyja ki.

Rövid buszozás és izgatott élménybeszámolók és fényképnézegetés után már meg is érkeztünk a következő látnivalóhoz, Saint Malo-hoz. Nem biztos a város tehet róla, de bizony itt már kicsit tompább volt a társaság, ami az élvezetek befogadásánál is jelentkezett, legalábbis nálam.

A város rövid története néhány mondatban a Wikipédiából ollózva:

Saint-Malo nevét Aleth püspökéről kapta. A város története a normannok inváziójának koráig nyúlik vissza; akkor alapították a szomszédos Aleth, a mai Saint-Servan lakói, akik ide, ebbe a "sasfészekbe" menekültek a félelmetes "északi emberek" elől, majd a 12. században ide költözött püspökük is. Ez időtől Saint-Malo polgárai a normandiai hercegekkel, vagy a Bretagne fejedelmeivel való vitáikban a püspökség hatalmára támaszkodtak. San-Malo püspöke, hogy megvédje városa függetlenségét az angolszászok, a bretonok vagy normannok ellenében néha Franciaország királyaival is szövetkeztek. 

Saint-Malo fellendülése Amerika felfedezése után vette kezdetét, amikor a város leghíresebb hajós-fia Jacques Cartier (1494-1554) a kanadai Szent Lőrinc-folyó medencéjében új területek felfedezésére vállalkozott, melyeket aztán I. Ferenc francia király nevében francia birtokba vett. Ettől kezdve a város hajósai és kereskedői élénk kapcsolatba kerültek Kanadával.

A városnak kalózvonatkozásban is vannak hajós hagyományaiː Trouin (1673-1736), vagy Surcouf (1773-1827),

kik effajta vállalkozásaikat például egyenesen hazafias színben tüntették fel.

Ma tulajdonképpen turisztikai szempontból a kalóz vonatkozásokat helyezik előtérbe, a szomszédos Dinard-dal, a dúsgazdagok kedvelt üdülőhelyével szembeállítva. A masszív, a tengerparton végigvonuló városfal csak erősíti ezt a képet.

Ha a városfal egyik kapuján belépünk rögtön a városházán találhatjuk magunkat

a falon a város híres szülötteinek emléktábláit láthattuk, többek között Chateaubriand író és politikus kisplasztikáját

Mi persze nem csak ezért jöttünk, így a másik , sokkal díszesebb kapu alatt áthaladva

rögtön felhágtunk a tengerpartot övező városfali részre. Mint már említettem ez a nap szellemileg is, de főképp fizikailag nem volt egyszerű, így többen nem is vállalták az újabb lépcsők megmászását. Aki feljött, az nagyon szép dolgokat láthatott

Az öbölben két sziget fekszik, az egyik, a nagy Bé lakatlan, míg a kis Bé-n erődítmény áll, mely a betolakodóktól volt hivatott megmenteni a várost.

Aztán a falról lejőve a belső város utcáin sétálva érkeztünk el a Saint Vincent katedrálishoz

mivel éppen mise volt, ezért csak egy pillantást vethettünk a belső térre

és a főhajót lezáró, sajnos a háborúban megsemmisült helyett immár modern rózsa és üvegablakokra

A hangulatos utcákon kacskaringózva értünk vissza a kikötőhöz, ezen a sétán élvezhettük a mutatványosok és zenészek minden sarkon látható produkcióját, de bevallom nem sok jött át belőle, pedig ez a város egyik legnagyobb vonzóereje manapság.

Mivel is fejezhető be stílszerűen egy kalózváros megtekintése, mint eredeti kalózhajójának megcsodálásával

Abban a korban sem kellett azért a kapitánynak a pompát nélkülöznie, igen szép hely állt rendelkezésére

nem tudom, ez olyan fricskának szánt dísz, vagy eredetileg is egy félszemű bögyös menyecske volt a kalózok védőszentje, de gegnek nem rossz.

na ekkor aztán végképp összeestünk és szállásunkon igyekeztünk kipihenni ennek a nagyon húzós napnak fáradalmait.