Felvirradt a várva-várt nap, amikor az út egyik kiemelt célpontja a program: Albánia. Bár tudtuk, hogy ez az egy nap csak nagyon felületes rápillantást eredményezhet, mégis vonzó volt, hogy ebbe, a nekünk egzotikusnak, sokáig megközelíthetetlen országba is eljuthatunk.

Utunk montenegrói szakasza a szokásos vadregényes hegyes tájon vezetett dél felé, Ulcinj érintésével, ahol felvettük aznapi idegenvezetőnket, aki valószínűleg azért jött velünk, mert tudhat albánul. Ez végül ugyan nem derült ki, de ő is jót utazott.

Kacskaringós, helyenként egészen gyenge minőségű utakon végre elértük a határt, melyen minden probléma nélkül átjutottunk és belefutottunk az Albániáról belénk sulykolt főépítménybe, a bunkerbe,

Itt még azt gondolhattuk, hogy elképzeléseink maradéktalanul valóra válnak, azt a képet fogjuk látni, amit sokáig elhitettek velünk, ez a bunkerek országa. Csalódást kell okoznom, itt a határon volt még egy

és az egész nap során összesen további egyet láttunk. Persze azon a vidéken, ahol mi voltunk, a többiről nincs képünk.

A határon elfogott a nosztalgia, a régi jó szocialista emlékképek a határ melletti bevásárló bolttal és annak árukínálatával. Itt egy életre való konyakmennyiséget vásárolhattunk volna fel, idegenvezetőnk ugyan mondta, hogy visszafelé is itt állunk meg, ráér mindenki akkor bevásárolni, így csak a készlet negyede fogyott el ekkor, végigcsörgetve az egész napos utat a buszon.

Albániában más pénz van, a lek. De azért majdnem mindenhol lehet Euróval is vásárolni. Így aztán ugyanúgy jártunk vele, mint a másik idegenvezető albán nyelvtudásával. Biztos van.

A következő meglepetés a Durres felé vezető úton ért bennünket. Vártuk a csodás vadregényes tájat, kaptunk helyette egy unalmas alföldet sok-sok benzinkúttal az út mentén. Senki ne kérdezze, miből él meg ennyi, bár egészen normális autóforgalom és egyáltalán nem lepukkadt gépkocsiállomány van, na de hát ennyi?

Ennek illusztrálására most a domborzati térkép a legmegfelelőbb. Látható, hogy aki Montenegró felől közelít a főváros felé az egy széles alföldön utazik, távolban persze felsejlenek a magas hegyek. Nyilvánvaló, hogy akik Albániát tekintik célországnak, azok nem a tengerparti, hanem a hegyeken átvezető úton jöttek és jönnek, innen ez a más kép az elbeszélésekben.

Útközben elhaladtunk Szkander bég mauzóleuma mellett. Aznap gyereknapi ünnepségek voltak az egész országban, itt is sokan voltak az épület környékén. Tehát: mindenhol Szkander bég, sehol Enver Hodzsa. Aki érti, érti. 

Következő meglepetés, Durres mindössze 30 kilométerre fekszik Tiranától, tessék ezzel a léptékkel nézni a térképet, és teljesen összeépült mára vele.

Megérkezve a tengerparti kikötővárosba a régi erőd velencei tornya fogadott bennünket, mely érkezési, tájékozódási és távozási pont volt számunkra. Tetején vendéglátóipari létesítmény.

Durres tengerpartja három fő szakaszra oszlik. Ha a tenger felé nézünk a torony aljából balra a kikötő helyezkedik el, mely az ország gazdaságának - a turizmus melletti - motorja. Jobbra a tengerparti sétány szép parkkal, mely mivel is fogadhatott minket, a hős albán katonával.

Felhívnám a figyelmet a háttérben látható toronyépületre, ha valakinek kétségei lennének a fejlődés elmaradásáról. A parkból a domboldalra tekintve látható kép a következő.

Majd elérkeztünk városnézésünk célpontjához a modern mólóhoz.

A móló túl oldalán lévő öböl az üdülőövezet, strandokkal és szállodákkal.

Itt mindenki megtalálhatta városnézése célját, volt WC, kávézó, tengerpart, majd másfél óra szabadidő.  Mi az ismerkedést választottuk és először az egyetemet találtuk meg.

Tovább sétálva néhány, a régi városka maradványait még épen hagyó utcácskákra tévedtünk ( tényleg szinte csak ennyi maradt belőle, a többit felfalta a modern város ).

Sikerült megtalálnunk a római hódítás emlékét is, a II. században épült amfiteátrumot.

Innen tényleg csak egy lépés volt a város főtere, ahol a nevezetes épületek állnak egymás mellett, a városháza

és az impozáns nagymecset.

A kocsmák azon a főutcán vannak, ahol visszasétáltunk a tengerpartra. Konstatáltuk, hogy zömében valóban férfiak ülnek az asztaloknál, de azért már nem annyira szigorú ez a szabály, ebben a turistaforgalom biztos szerepet játszik. Ugyanakkor semmilyen nagyon jellemzően beöltözött hölgyet látni, ha igen, akkor sincs az arc fedve és a ruha nem fekete, hanem színes.

A buszra várva a torony mellett felfedeztünk egy aranyos kis parkot, a zene parkját, ahol híres zenészek szobrai között lehet pihenni.

Ezzel el is búcsúztunk Durrestől és Tirana felé buszoztunk az autópályán. Az ország jelképe fogadott minket a körforgalom közepére állítva.

Tirana is a gyereknapi ünnepségekkel fogadott, így az amúgy is szűkre szabott időnk egy része buszos városnézésbe torkollott. Mint kiderült tényleg nem volt szabadidőnk, így javarészt erre hagyatkozhattunk. Láthattunk pár igazán modern épületet

elhaladtunk egy park mellett, amiről fogalmunk sincs, milyen célt szolgálhatnak a bódék

majd a városi stadion mellett visszafordulva ( nem nagy durranás ) közelítettük meg a főteret, útközben persze ilyet is láttunk, de ez nem jellemző

majd elhaladtunk kormányzati épületek előtt

és az Opera mellett szálltunk ki.

Látogatásunk célja az Ethem bég dzsámi volt, melyet 1791-ben a névadó apja kezdett építeni és 1814-ben fejezte be az építkezést a bég, aki Szulejmán pasa ükunokája volt. A dzsámi kicsi, de csodálatosan díszített, ez az egyetlen dzsámi, amit utazásunk során belülről is megtekinthettünk.

A dzsámi a minarettel és az óratoronnyal

a dzsámi szemből

a bejárat díszítése

a belső tér

a kupola

a mihráb, az imádkozás irányának meghatározó helye

az imádságról jövő kislányok keretezték a látogatást

és még egy modern minaret a városból.

A dzsámi közvetlenül a főtér sarkán helyezkedik el, melynek közepén ki másnak Szkender bégnek lovasszobra áll a hatalmas állami zászló alatt.

Körbetekintve a téren az Opera, a Nemzeti könyvtár és múzeum, ahol a híres kecskefej korona van kiállítva,

az államigazgatási épületek találhatók és ezzel a látvánnyal fejeződött be a fővárosi látogatásunk.

A szokásos felfrissülés helye egy városszéli bevásárlóközpont volt. A lányok el voltak ájulva tőle, milyen tágas, jól rendezett, szép üzletei vannak ( szerintem pont olyan volt mint bármelyik ilyen jellegű üzletközpont, bocs ) , de kicsit megállt benne az idő, az utazási iroda kirakatában javában hirdették a MALÉV-et.

Hazafelé útban terveztük a harmadik város Skadar ( Shkodra ) meglátogatását. Erről a helyről kapta nevét a mellette lévő tó, mely Dél-Európa legnagyobb tava, mintegy fél Balatonnyi. Skadar vára alatt reggel még verőfényben mentünk el,

de délutánra furcsa dolog történt , eleredt az eső, az első ilyen utunk során, így a városnézés zöme itt is buszból történt ( a fényképeket az internetről válogattam ), itt már azért láttunk igencsak rozoga lakóépületeket,

amik sejtetik, hogy nem minden fenékig tejfel. Az egyetlen látnivaló a sétálóutca,

amit oda-vissza úgy tíz perc bejárni, az egyik ki közből az ortodox templom kerítéséig lehet elmenni és nagyjából ennyi.

A határállomásra érve már újra feltöltött készlettel várt minket a bolt, nem hiába, a készlet fele nálunk landolt.

Innen már csak a hazafelé út kellemes ringatása volt hátra az élmények feldolgozására ( és alvásra ) kitűnő alkalom.

Magam részéről nem ezt vártam Albániától. Mivel mi csak a sík vidékét láttuk, hiányzott a természeti szépség, az elképzelt vadság. A látnivalók sem olyanok, amit erről a vidékről elképzeltem, hiszen három olyan várost láttunk, mely semmiben sem különbözik a világ hasonló településeitől. A tiranai dzsámi tényleg különleges, azonban ennyi kevés ahhoz, hogy mindenképpen visszavágyjak.

De egy országgal és a levont tapasztalatokkal gazdagabban térhettünk vissza szálláshelyünkre