Az első egész napos kirándulásunkat észak felé tettük, már a Canj-ból való feljutás a tengerparti útra érzékeltette velünk, milyen terepviszonyokra számíthatunk. Az egész tengerpart folyamatos, egymást követő kőkelyhek armadája, melynek tengerbe szakadó részén vagy kialakul egy kis viszonylag enyhe szakasz, melyre lehet építkezni és akkor létrejön egy üdülőtelepülés, vagy egyszerűen a szikla beleszalad a tengerbe. Minden talpalatnyi helyet beépítenek, igazán érdekes látvány, ahogy a szállodák meghódítják a sziklafalat. Úgy gondoltuk, az alapozásra túl sok gondot nem kell fordítani. Ez igaz is lehet, de rögtön Budvába beérve megtapasztalhattuk a terepviszonyok átkát is. A város vezetése a modern kereszteződéskialakítási elveknek engedve körforgalmat hoz létre. Amikor nekiálltak a kialakításnak a szó szoros értelmében a nyakukba szakadt a hegyoldal. Most támfalakkal erősítik meg, hogy aztán majd biztonságosan megépíthessék, amit elkezdtek. És ez igaz minden épületre. Nekünk azért 40 perc alatt sikerült átjutni ezen az építési káoszon és este ugyanez volt visszafelé.
A budvai szállodák ( melyek nagy része orosz tulajdonban van , másik részük jelentős EU támogatásból épült ) rengetegén átvergődve értünk a város jelképéhez,
ahonnan jó rálátás nyílik a fő látnivalóra, az óvárosra,
ami, mint minden ilyen tengerparti településen várfallal körbevett erődítmény.
A kapun belül zegzugos utcácskák
és sok templom. Az ortodox templom
a főtemplom impozáns tornya ( csak az oltárfreskót lehetne feledni )
A lakosság zöme görög-keleti ortodox katolikus, de szép számmal vannak római katolikusok is, a muszlim lakosság eddig elenyésző volt.
Végül egy igazán elsőrangú kávé és fagylalt elfogyasztása után kilépve az óvárosból a kikötő yachtjai fogadtak,
de bárhogy kapacitáltak minket, mi a busszal indultunk tovább.
A következő látnivaló Dél-Európa egyetlen tengeri fjordjának névadó városa Kotor volt. Kicsit eltávolodtunk a tengerparttól és ezzel még impozánsabb lett a látvány, a szerpentinen való leereszkedés a város felé.
A kép jobb alsó sarkában vörös cserepekkel fedve az óváros jellegzetes épületei, ez a védett, csendes öböl végpontja. Mint látható az Adrián járó turista hajók tömege érkezik ide naponta,
mi szerencsére csak két egymást váltó hajó embertömegével kellett osztozzunk a nem túl tágas városfalon belüli tereken és a látnivalók sokaságán.
Kotor adottságainál és földrajzi fekvésénél fogva a történelem viharait kellett folyamatosan elviselje. Már az illírek és a rómaiak is kedvenc prédájuknak tekintették, de az igazi, mai is látható hatások a velencei, a raguzai ( ma Dubrovnik ) és a török hódításoknak állítanak emléket. A tömör városfal, a domboldalon és hegytetőn kiépített erőd mind-mind arra utal, hogy kevés békés periódus jutott nekik, bár itt is nyilván követendő példa volt Raguza, akik főleg a török hóditóknak a béke fejében felajánlott sarc fizetésével viszonylag épségben meg tudták tartani a városukat.
A tömör városfalon mindössze három kapu van, egy tengerparti, egy északi és egy déli, mely a védelem szerves része volt. A velencei hatás jól érzékelhető, mely a városfalon megjelenő jellegzetes velencei oroszlánnal, de az óváros palotáinak építési stílusában is követhető.
Belépve a kapun először a viszonylag tágas főtérre jutunk, végében a város egyik jelképével az óratoronnyal,
Tovább sétálva szebbnél-szebb homlokzatú paloták fogadnak, íme kettő közülük
A középkorban sem volt az óvárosban sok hely, ide csak a gazdagok építhettek, nagy versengés volt, hogy kié szebb és nagyobb. A szegények a falakon kívül laktak, ahogy tudtak, természetesen mindenfajta védelem nélkül.
Azért úgy gondolom, a vallási építmények a falakon belül számukra is nyitva álltak, van belőlük jó néhány.
A főtemplom a Szent Trifun két tornyával és hátterében az erőddel
majd a vallási áhitat csúcsa a két templom tere, ahol két ortodox templom áll és vetekszik egymással.
A régebbi, a kisebb a 14.században épült Szent Lukács templom
a később épített fő ortodox templom a nagyobb (de belső látványában nem gazdagabb ) Szent Miklós templom két tornyán kupolákkal ékesítve.
Különleges története van a negyedik templomnak, mely az Áldott Osana nevet viseli.
A hölgy valamelyik ostrom alatt kijárt a falakat védő harcosokhoz és folyamatosan biztatta őket, hogy tartsanak ki, és miután a várost akkor nem tudták bevenni rendkívüli erőt tulajdonítottak neki. Halála után a bebalzsamozott testét a templomban helyezték el, mely a videón a többi templombelsővel egyetemben látható.
Persze az óváros utcácskáit járva megértettük, miért mondják még az ide valósiak is, hogy itt könnyű eltévedni, hiszen nincsenek utcanevek, és a zeg-zugos utcák láncolata könnyen megtévesztheti a gyaloglót. A legyszűkebb utca igazi látványosság
és bele lehet futni más szépségekbe is
de azért az udvarokon a növények is helyet kapnak és néha igen nagyra nőhetnek, mint ez a tulipánfa.
A csapat itt is kellően elfáradt, de szerencsére azért a limonádé és a fagylalt enyhített ezen.
Indultunk visszafelé és már jó előre élesítettük a fotóeszközöket, hiszen most már tudtuk, milyen látvány tárul elénk a szerpentinen. Erre mi történt? Megépült egy alagút éppen ennek elkerülésére és annak milyen szép fala volt! Na de azért még maradt szép látvány számunkra ezen a napon, hiszen megálltunk a Budva melletti csodálatos kis sziget ( ma már a szilárd út miatt félsziget ) Sveti Stefan kilátópontján egy rövid gyönyörködésre.
Mára a sziget e turizmus áldozatává vált, hiszen a látható módon minden porcikája vendéglátásra alkalmas épületekkel telt meg. Nem a mi zsebünknek való árfekvéssel.
Az esti pihenés után nagy várakozással tekintettünk a következő nap programjára, ugyanis lakatlan szigeti fishpiknik várt ránk. Ebből minden stimmelt, csak nem sziget, hanem öböl várt, de az élmény azonos volt. A csoport végre nem szállt buszra, csak lesétált a kikötőbe, ahol kis hajóval olyan öt-tíz perces hajókázással
( két csoportban ) megérkeztünk a program színhelyére,
mely tényleg csak ezen a módon közelíthető meg. Jó kedvvel fogadtuk a nomád körülményeket, élveztük a ragyogó napsütést, barátkoztunk az öböllel a pohár pálinka társaságában. Itt is apró kavicsos tengerpart várt, így a talpmasszázs a nap elkerülhetetlen részévé vált a fürdőzést kedvelőknek. De a tenger!
Csodálatos selymes 25-26 fokos, tiszta, nem is igazán akaródzott kijönni belőle. A kevésbé vízimádók közben felfedezték, hogy egy sziklamélyedésben már izzik a faszénparázs a tűzhelyen és jóleső pálinkázás, borozás, sörözés, üdítőzés ( ki mit és mennyit kívánt ) mellett lesték, hogy házigazdáink hogyan készítik elő, majd készítik el ebédünket.
Amikor az öböl vizéből az első halakkal teli szák kiemelésre került, már elindult a nyálképződés és az éhes társaság a barlang szájánál várta a csodát. Az ebéd igazán bőséges volt, mindenki két halat, krumplisaláta és zöldségköretet, zsemlét kapott és szemmel láthatóan jóízűen fogyasztotta el azt a nomád körülményekhez és a halszálkához mérten minden baleset nélkül. Ami engem illet itt beigazolódott az a mondásom, hogy megeszem a halat ha nincs más. Itt nem volt és nagyon finomnak találtam.
Délutánra azért a társaságon már mutatkoztak annak jelei, hogy nem vagyunk a nomád életforma gyakorlói. Egyre többen kerestük az árnyékot, amiből kevés volt, egyre jobban fogyott a folyadék, ami egyeseknek kicsit sok is volt, így aztán némi lesüléssel és kisebb napszúrással de élményekkel eltelve szálltunk újra hajóra,
mely a kis dagály és a feltámadó szél ringatásától kísérve tett ki minket a Canj-i tengerpart kavicsára. Várakozáson felül jó volt ez a program.
