Na akkor nekifogok még egyszer. Már eléggé jól előre haladtam ezzel a fejezettel, amikor sikerült megnyomnom egy gombot és elszállt minden. Nem állítom, hogy boldog voltam, de mostanra lehiggadtam, igyekszem visszaidézni, amit korábban már megfogalmaztam.
Tengerparti szállásunk Torremolinosban volt, innen csillagtúra szerűen tudtunk kirándulni, a már leírt cordobai és rondai kirándulásra és a nagyon közeli Malagába .
Egy kis meghitt apartmant béreltünk, alig haladta meg alapterülete a 160 négyzetmétert, természetesen dupla komforttal és két tengerre néző erkéllyel, A nagyon igényesen berendezett lakás egy 5 lépcsőházas lakóparkban helyezkedett el, az udvaron természetesen úszómedence, hogy igazán jól érezzük magunkat. Ebben nem is volt hiány.
Ha a tengerpartról visszanéztünk, akkor a baloldali épületegyüttesben laktunk.
Kicsit közelebb hozva így néz ki
A teraszról a tengerre való kilátás ilyen volt
maga a terasz
és kilátás a strandunkra.
A strandra való lemenetel 116 lépcsőn volt lehetséges, az még elment, de a nap végén feljönni kicsit fárasztó volt. De valamit valamiért.
Torremolinosban a tengerpart a látnivaló, más érdemleges nincs is. Ezért kétszer is bementünk Malagába, mely a Costa del Sol legnagyobb városa, ide érkezik a turisták zöme, reptere nagyobb forgalmú, mint a pesti. A tengerparton a várostól mindkét irányba 50-100 kilométeren létesültek az üdülővárosok és a szerencsés éghajlati adottságoknak köszönhetően ezekben egész évben szezon van, a nyári hónapok a családos turistáké, a téliek a nyugdíjasoké.
Malagába egy 20 perces vonatúttal lehet bejutni, ez tulajdonképpen egy metró, HÉV és vonat egyvelegnek épített vonal, hol föld alatt, hol a felszínen közlekedik, de megáll például a reptérnél is, így nagyon sok bőrönddel utazó veszi igénybe. A torremolinisi megállóban azonban csak felfelé vezető mozgólépcső van és hogy hab is legyen a tortán még a vágányok alatt is át kell menni újabb le és felmenő lépcsőkön a malagai peronhoz. Jó sokat kell cipekedni, de tényleg olcsó, a reptérig nincs 2 Euró a jegy.
Malagában a kedvenc terünk mindig a kiindulási pont. A teret egyik oldalról a katedrális homlokzata,
rá derékszögben az érseki palota határolja.
Minden más helyet a presszók és éttermek foglalnak el, a szökőkút mellett mutatványosok pózólnak vagy zenélnek, mielőtt kérnék a jutalmat.
Most volt időnk és lehetőségünk a templom megtekintésére is. A templom soha nem készült el teljesen, a második tornyának megépítése előtt elfogyott a pénz. A spanyol hódítások hanyatlása, a járványok miatti megcsappant lakosság és ezáltal bevétel már nem volt elég, így az épület torzó maradt. Először gúnyolták őket emiatt, de aztán inkább mint különlegességet kezdték kezelni, és ez az állapot áll fenn ma is.
Azért arra ügyeltek, hogy a háromhajós gótikus stílusú templom belső díszítése megfelelő legyen.
A kórus itt is tükrözi a főpapság azon igényét, hogy a díszítés híven tükrözze a felsőbb kaszt igényeit,
gyönyörű oltárok találhatók a mellékhajókban, ezek egyike a Szent Barbara oltár
gyönyörű festett üvegablakok
és még egy, na jó, nem Michelangelo, Pieta is van
és természetesen nem maradhat el a körmeneti szentségtartó sem.
Amilyen szerencsések vagyunk belefutottunk egy esküvői készülődésbe is. Az ifjú pár üdvözlésére felsorakozott a helyi hadsereg pár prominense
a nem tudom milyen rangú kiöltözött rangidőssel a sor szélén
és a dúsan tetovált koszorúslányok sem hiányozhattak.
Sajnos az ifjú pár túl sokat töltött valami lényegtelen elfoglaltsággal, így nem tudtuk őket megvárni, de talán megbocsátanak.
Mivel Ágiék fő célja az unokának való ajándék vásárlás volt, én elköszöntem és folytattam a látnivalók felfedezését. Uticélom az itteni uralkodói palota és erőd volt, melynek itt Alcazaba az elnevezése.
Az erőd alatt, a város korábbi időszakából megmaradt emlék, a rőmai színház romjai láthatók.
Belépve az erődbe megtekinthetjük az épületegyüttes makettjét.
Nagyon jó állapotban maradtak meg az erődrendszer falai,
azokon sétálva körbetekinthettünk a város egyes részein. Azonnal szembetűnik a bikaviadal aréna
és a kikötő területe.
A palota kertjei már idézik a mór stílust
a belső udvarok kialakítása
és az építmények díszei is hangsúlyozzák ezt.
A falakon lévő áttört stukkódíszítések mind-mind egy további élmény
és csak fokozza azt az érzést, hogy ez egy kis Alhambra, a granadai épületegyüttes kis utánzata.
Az épületekben kiállítások kaptak helyet, ezek egyike a fazekasművészetet tárja elénk az égető kemencével
és a cseréppiac képével.
Tovább sétálva a várfalon a másik oldalon a katedrális magasodik a város fölé.
A mór emlékek megtekintése után a városi park mellett sétálva belefutottam az egyetem épületébe
A szép épület után végre megtaláltam a kis parkot, mely nagyon dekoratív csempedíszítésével hívja fel a figyelmet magára.
a kis tavacskában aranyhalak úszkálnak
tavirózsák borítják a felületét.
több színben.
Ha már egyébként is itt tartunk, akkor jöjjön a tengerpart csodálatos növényvilágának pár szép példája. A városi park egy nagy botanikus kertnek van kialakítva, a legkülönlegesebb fák és virágok betelepítésével.
A kaktusz és virága
ezt nem tudom mi, valószínűleg zsálya, de lehet, hogy nyári orgona
Ebben a régióban a hibiszkusz nagy fa
strelícia, a papagájvirág
A park pálmái között zöld papagájok zajonganak
A különleges fák
és növények
A bougenvillea sövény
A legjellegzetesebb fa, amely szinte mindenhol megtalálható a narancsfa
aztán még egy pillantás a bikaviadal arénára közelről
de majdnem kihagytam Malaga egyik leghíresebb szülöttjét, Pablo Picassot
aki ebben a házban született, de itt csak 4 éves koráig élt.
a házban gyakorlatilag nincs semmi érdemleges, egy plakát talán az előcsarnokból,
és a malagai kirándulás után újra Torremolinos, a csodálatos pálmákkal a lakópark udvara és medencéje
Ezzel Bástya elvtárs elköszön, ragyogó két hetünk volt.
A Tisztelet Társasága zárt körű csoportjával ( ezúton is köszönet Juhászné Piroskának a szervezésért és a lehetőségért ) a La Grotta utazási iroda speciálisan erre az útra kialakított programjával látogattunk el Európa olyan helyeire, ahol még eddig nem jártunk és csodákat meséltek róla. A 10 napos út során öt országon keresztül utazva ismerkedtünk a nemrég még háborús övezettel, csodálkoztunk rá a természeti szépségekre és a megújulásra, amit a katarzis után sikerült eddig megvalósítaniuk.
Utazásunk a pár nappal ezelőtti szabadkai kirándulásunkkal azonos útvonalon indult, a röszkei határátkelőnél hagytuk el az országot és a horgosi határátkelőnél léptünk be Szerbiába, ahol aztán végig az egész nap folyamán haladtunk dél felé. Belgrádig az autópálya segítségével viszonylag gyorsan haladhattunk, de azután ettől a kényelemtől elbúcsúzva az alsóbbrendű, de jó minőségű utakon folytattuk az utazást. Érdekes volt megfigyelni, hogy a vidéki településeken milyen sok félig kész épület áll látszólag lakatlanul és a folytatás esélye nélkül. Azok a házak azonban, amelyek már készek és ahol laknak igen nagy méretűek és előkertjük gondosan ápolt, kifejezetten kellemes benyomást kelt. Mindezek nem csak a szerb, de atöbbi meglátogatott ország vidéki képére is elmondhatók.
Délután felé elhagytuk a sík vidéket és beértünk a vadregényes hegyes tájra, a folyók vájta völgyek, mély szurdokok világába. Ezt sajnos sem képeken, sem videón nem lehet jól visszaadni, ezt látni kell. Természetesen kihasználják a folyók erejét ezt a duzzasztógátak és erőművek jól példázzák, elhaladtunk a Gornji Milanovaci duzzasztógát és a gyönyörűen kialakított üdülőövezet mellett majd Cacak és Uzice érintésével érkeztünk első napi szálláshelyünkre Zlatarba, ami az azonos nevű tó partján fekvő kis település.
Vacsora, éjszakai pihenés és reggeli után folytattuk az utazást a legszebb tájakon keresztül, a folyók kanyonjai egymást érték, először a Lim majd a Tara folyó kanyonja és aztán a talán legszebb a Moraca folyó völgye.
Itt léptünk át Szerbiából Montenegróba, természetesen egy hegyoldalban található út mentén, ahol a két határállomás legalább egy kilométeres kanyargós út után következik. Viszonylag egyszerű és rövid ideig tartó vizsgálatok után folytathattuk utunkat Podgoricán, a jelenlegi fővároson keresztül az első megtekintendő látnivalónk, a régi montenegrói főváros Cetinje irányába.
Montenegro, bár mindíg bizonyos önállósággal bírt, története a megszállások története. Már az illírek, tehát az ókori görögök is elfoglalták, majd jöttek a rómaiak, aztán a törökök és a velenceiek csatáztak érte, míg végül egészen az első világháború közeléig 500 éven át török uralom alatt volt a terület. Ha lehet a háború utáni időszak még változatosabb volt, hol ilyen, hol olyan államszövetség részeként éltek, mindössze egy 10 éves periódus volt, amikor önálló királyságként léteztek ebben az időperiódusban ( ekkor főváros Cetinje ), de akkor jött a II. világháború és a megalakuló Jugoszlávia tagállamaként létezett az 1990-ben bekövetkezett függetlenségig.
Montenegro nem tagja egyetlen európai közösségnek sem, de jelentős támogatásokban részesül. A tengerparti fejlesztések szinte kivétel nélkül ebből a forrásból létesülnek. A legérdekesebb fejleménye ennek az ország hivatalos pénze, mely nem más mint az Euro.
Cetinje a régi főváros mára egy kis településsé degradálódott, bár hagyománytiszteletből a mindenkori köztársasági elnök rezidenciája itt található.
Legfőbb nevezetessége a leghíresebb uralkodó sírját is magában foglaló ortodox Vlaska templom.
Itt találkoztunk az első gyönyörű ikonosztázzal, az ortodox keresztény templomok oltárával.
Ebben a pici templomban van I. Nikola és felesége síremléke.
Pár lépésre a templomtól az 1450-től funkcionáló Szent Péter kolostor helyezkedik el, mely a mindenkori montenegrói vallási vezető székhelye.
A pópa elbúcsúzott három apácától, akik ezután emígyen távoztak:
Rövid séta után megtekinthetjük a volt királyi palotát,
majd a jelenlegi elnöki palotát is
Ezután már csak egy jóízű fagyizás volt a sétálóutcán és irány szálláshelyünk Canj.
Szállodánk a tengerparti kis településen igazán mutatós és jól felszerelt volt, alig két-három percnyi sétára az éppen szezonnyitásra készülődő, apró kavicsos strandtól.
Montenegrói úti céljainkat a következő térképen és videón lehet követni:
A harmadik nap egy könnyed félnapos kirándulást hozott, az alig 15 kilométerre lévő Bar városát látogattuk meg.
Először - hova máshova - a piacra látogattunk el, ahol külön a túró és sajt piac, majd a halpiac, végül az igazi bazár volt a célpont.
Következő állomásunk egy igazi ritkaság, a több mint 2200 éves olajfa volt, mely bizonyítvánnyal - nem brit tudósok által kiállított - is igazolja korát.
Ezután a régi város - Stari Bar - erődjét hódítottuk meg, megtapasztalva az itteni mindenkori terepviszonyokat, bizony jó meredek utakat kell bejárni. Ez, figyelembe véve a társaság átlagéletkorát, már nem mindenkinek ment, akinek igen, annak se könnyen.
Ebédre már a szállodában is voltunk, melynek elköltése után irány a strand és a legnagyobb meglepetés: a víz hőfoka kiválóan alkalmas volt fürdésre, erre csak legmerészebb álmainkban számítottunk. Ki is használtuk a legnagyobb mértékben. Persze ez jókora talpmasszázzsal jár, a kavicsok nem a városi elkényeztetett talpak kedvencei, aki teheti viseljen gumipapucsot a fürdéshez.
Jóleső zsibbadtsággal költöttük el a vacsorát, kiadós kártyázással fejeztük be a napot, készülve a további élményekre.
Az első egész napos kirándulásunkat észak felé tettük, már a Canj-ból való feljutás a tengerparti útra érzékeltette velünk, milyen terepviszonyokra számíthatunk. Az egész tengerpart folyamatos, egymást követő kőkelyhek armadája, melynek tengerbe szakadó részén vagy kialakul egy kis viszonylag enyhe szakasz, melyre lehet építkezni és akkor létrejön egy üdülőtelepülés, vagy egyszerűen a szikla beleszalad a tengerbe. Minden talpalatnyi helyet beépítenek, igazán érdekes látvány, ahogy a szállodák meghódítják a sziklafalat. Úgy gondoltuk, az alapozásra túl sok gondot nem kell fordítani. Ez igaz is lehet, de rögtön Budvába beérve megtapasztalhattuk a terepviszonyok átkát is. A város vezetése a modern kereszteződéskialakítási elveknek engedve körforgalmat hoz létre. Amikor nekiálltak a kialakításnak a szó szoros értelmében a nyakukba szakadt a hegyoldal. Most támfalakkal erősítik meg, hogy aztán majd biztonságosan megépíthessék, amit elkezdtek. És ez igaz minden épületre. Nekünk azért 40 perc alatt sikerült átjutni ezen az építési káoszon és este ugyanez volt visszafelé.
A budvai szállodák ( melyek nagy része orosz tulajdonban van , másik részük jelentős EU támogatásból épült ) rengetegén átvergődve értünk a város jelképéhez,
ahonnan jó rálátás nyílik a fő látnivalóra, az óvárosra,
ami, mint minden ilyen tengerparti településen várfallal körbevett erődítmény.
A kapun belül zegzugos utcácskák
és sok templom. Az ortodox templom
a főtemplom impozáns tornya ( csak az oltárfreskót lehetne feledni )
A lakosság zöme görög-keleti ortodox katolikus, de szép számmal vannak római katolikusok is, a muszlim lakosság eddig elenyésző volt.
Végül egy igazán elsőrangú kávé és fagylalt elfogyasztása után kilépve az óvárosból a kikötő yachtjai fogadtak,
de bárhogy kapacitáltak minket, mi a busszal indultunk tovább.
A következő látnivaló Dél-Európa egyetlen tengeri fjordjának névadó városa Kotor volt. Kicsit eltávolodtunk a tengerparttól és ezzel még impozánsabb lett a látvány, a szerpentinen való leereszkedés a város felé.
A kép jobb alsó sarkában vörös cserepekkel fedve az óváros jellegzetes épületei, ez a védett, csendes öböl végpontja. Mint látható az Adrián járó turista hajók tömege érkezik ide naponta,
mi szerencsére csak két egymást váltó hajó embertömegével kellett osztozzunk a nem túl tágas városfalon belüli tereken és a látnivalók sokaságán.
Kotor adottságainál és földrajzi fekvésénél fogva a történelem viharait kellett folyamatosan elviselje. Már az illírek és a rómaiak is kedvenc prédájuknak tekintették, de az igazi, mai is látható hatások a velencei, a raguzai ( ma Dubrovnik ) és a török hódításoknak állítanak emléket. A tömör városfal, a domboldalon és hegytetőn kiépített erőd mind-mind arra utal, hogy kevés békés periódus jutott nekik, bár itt is nyilván követendő példa volt Raguza, akik főleg a török hóditóknak a béke fejében felajánlott sarc fizetésével viszonylag épségben meg tudták tartani a városukat.
A tömör városfalon mindössze három kapu van, egy tengerparti, egy északi és egy déli, mely a védelem szerves része volt. A velencei hatás jól érzékelhető, mely a városfalon megjelenő jellegzetes velencei oroszlánnal, de az óváros palotáinak építési stílusában is követhető.
Belépve a kapun először a viszonylag tágas főtérre jutunk, végében a város egyik jelképével az óratoronnyal,
Tovább sétálva szebbnél-szebb homlokzatú paloták fogadnak, íme kettő közülük
A középkorban sem volt az óvárosban sok hely, ide csak a gazdagok építhettek, nagy versengés volt, hogy kié szebb és nagyobb. A szegények a falakon kívül laktak, ahogy tudtak, természetesen mindenfajta védelem nélkül.
Azért úgy gondolom, a vallási építmények a falakon belül számukra is nyitva álltak, van belőlük jó néhány.
A főtemplom a Szent Trifun két tornyával és hátterében az erőddel
majd a vallási áhitat csúcsa a két templom tere, ahol két ortodox templom áll és vetekszik egymással.
A régebbi, a kisebb a 14.században épült Szent Lukács templom
a később épített fő ortodox templom a nagyobb (de belső látványában nem gazdagabb ) Szent Miklós templom két tornyán kupolákkal ékesítve.
Különleges története van a negyedik templomnak, mely az Áldott Osana nevet viseli.
A hölgy valamelyik ostrom alatt kijárt a falakat védő harcosokhoz és folyamatosan biztatta őket, hogy tartsanak ki, és miután a várost akkor nem tudták bevenni rendkívüli erőt tulajdonítottak neki. Halála után a bebalzsamozott testét a templomban helyezték el, mely a videón a többi templombelsővel egyetemben látható.
Persze az óváros utcácskáit járva megértettük, miért mondják még az ide valósiak is, hogy itt könnyű eltévedni, hiszen nincsenek utcanevek, és a zeg-zugos utcák láncolata könnyen megtévesztheti a gyaloglót. A legyszűkebb utca igazi látványosság
és bele lehet futni más szépségekbe is
de azért az udvarokon a növények is helyet kapnak és néha igen nagyra nőhetnek, mint ez a tulipánfa.
A csapat itt is kellően elfáradt, de szerencsére azért a limonádé és a fagylalt enyhített ezen.
Indultunk visszafelé és már jó előre élesítettük a fotóeszközöket, hiszen most már tudtuk, milyen látvány tárul elénk a szerpentinen. Erre mi történt? Megépült egy alagút éppen ennek elkerülésére és annak milyen szép fala volt! Na de azért még maradt szép látvány számunkra ezen a napon, hiszen megálltunk a Budva melletti csodálatos kis sziget ( ma már a szilárd út miatt félsziget ) Sveti Stefan kilátópontján egy rövid gyönyörködésre.
Mára a sziget e turizmus áldozatává vált, hiszen a látható módon minden porcikája vendéglátásra alkalmas épületekkel telt meg. Nem a mi zsebünknek való árfekvéssel.
Az esti pihenés után nagy várakozással tekintettünk a következő nap programjára, ugyanis lakatlan szigeti fishpiknik várt ránk. Ebből minden stimmelt, csak nem sziget, hanem öböl várt, de az élmény azonos volt. A csoport végre nem szállt buszra, csak lesétált a kikötőbe, ahol kis hajóval olyan öt-tíz perces hajókázással
( két csoportban ) megérkeztünk a program színhelyére,
mely tényleg csak ezen a módon közelíthető meg. Jó kedvvel fogadtuk a nomád körülményeket, élveztük a ragyogó napsütést, barátkoztunk az öböllel a pohár pálinka társaságában. Itt is apró kavicsos tengerpart várt, így a talpmasszázs a nap elkerülhetetlen részévé vált a fürdőzést kedvelőknek. De a tenger!
Csodálatos selymes 25-26 fokos, tiszta, nem is igazán akaródzott kijönni belőle. A kevésbé vízimádók közben felfedezték, hogy egy sziklamélyedésben már izzik a faszénparázs a tűzhelyen és jóleső pálinkázás, borozás, sörözés, üdítőzés ( ki mit és mennyit kívánt ) mellett lesték, hogy házigazdáink hogyan készítik elő, majd készítik el ebédünket.
Amikor az öböl vizéből az első halakkal teli szák kiemelésre került, már elindult a nyálképződés és az éhes társaság a barlang szájánál várta a csodát. Az ebéd igazán bőséges volt, mindenki két halat, krumplisaláta és zöldségköretet, zsemlét kapott és szemmel láthatóan jóízűen fogyasztotta el azt a nomád körülményekhez és a halszálkához mérten minden baleset nélkül. Ami engem illet itt beigazolódott az a mondásom, hogy megeszem a halat ha nincs más. Itt nem volt és nagyon finomnak találtam.
Délutánra azért a társaságon már mutatkoztak annak jelei, hogy nem vagyunk a nomád életforma gyakorlói. Egyre többen kerestük az árnyékot, amiből kevés volt, egyre jobban fogyott a folyadék, ami egyeseknek kicsit sok is volt, így aztán némi lesüléssel és kisebb napszúrással de élményekkel eltelve szálltunk újra hajóra,
mely a kis dagály és a feltámadó szél ringatásától kísérve tett ki minket a Canj-i tengerpart kavicsára. Várakozáson felül jó volt ez a program.
Felvirradt a várva-várt nap, amikor az út egyik kiemelt célpontja a program: Albánia. Bár tudtuk, hogy ez az egy nap csak nagyon felületes rápillantást eredményezhet, mégis vonzó volt, hogy ebbe, a nekünk egzotikusnak, sokáig megközelíthetetlen országba is eljuthatunk.
Utunk montenegrói szakasza a szokásos vadregényes hegyes tájon vezetett dél felé, Ulcinj érintésével, ahol felvettük aznapi idegenvezetőnket, aki valószínűleg azért jött velünk, mert tudhat albánul. Ez végül ugyan nem derült ki, de ő is jót utazott.
Kacskaringós, helyenként egészen gyenge minőségű utakon végre elértük a határt, melyen minden probléma nélkül átjutottunk és belefutottunk az Albániáról belénk sulykolt főépítménybe, a bunkerbe,
Itt még azt gondolhattuk, hogy elképzeléseink maradéktalanul valóra válnak, azt a képet fogjuk látni, amit sokáig elhitettek velünk, ez a bunkerek országa. Csalódást kell okoznom, itt a határon volt még egy
és az egész nap során összesen további egyet láttunk. Persze azon a vidéken, ahol mi voltunk, a többiről nincs képünk.
A határon elfogott a nosztalgia, a régi jó szocialista emlékképek a határ melletti bevásárló bolttal és annak árukínálatával. Itt egy életre való konyakmennyiséget vásárolhattunk volna fel, idegenvezetőnk ugyan mondta, hogy visszafelé is itt állunk meg, ráér mindenki akkor bevásárolni, így csak a készlet negyede fogyott el ekkor, végigcsörgetve az egész napos utat a buszon.
Albániában más pénz van, a lek. De azért majdnem mindenhol lehet Euróval is vásárolni. Így aztán ugyanúgy jártunk vele, mint a másik idegenvezető albán nyelvtudásával. Biztos van.
A következő meglepetés a Durres felé vezető úton ért bennünket. Vártuk a csodás vadregényes tájat, kaptunk helyette egy unalmas alföldet sok-sok benzinkúttal az út mentén. Senki ne kérdezze, miből él meg ennyi, bár egészen normális autóforgalom és egyáltalán nem lepukkadt gépkocsiállomány van, na de hát ennyi?
Ennek illusztrálására most a domborzati térkép a legmegfelelőbb. Látható, hogy aki Montenegró felől közelít a főváros felé az egy széles alföldön utazik, távolban persze felsejlenek a magas hegyek. Nyilvánvaló, hogy akik Albániát tekintik célországnak, azok nem a tengerparti, hanem a hegyeken átvezető úton jöttek és jönnek, innen ez a más kép az elbeszélésekben.
Útközben elhaladtunk Szkander bég mauzóleuma mellett. Aznap gyereknapi ünnepségek voltak az egész országban, itt is sokan voltak az épület környékén. Tehát: mindenhol Szkander bég, sehol Enver Hodzsa. Aki érti, érti.
Következő meglepetés, Durres mindössze 30 kilométerre fekszik Tiranától, tessék ezzel a léptékkel nézni a térképet, és teljesen összeépült mára vele.
Megérkezve a tengerparti kikötővárosba a régi erőd velencei tornya fogadott bennünket, mely érkezési, tájékozódási és távozási pont volt számunkra. Tetején vendéglátóipari létesítmény.
Durres tengerpartja három fő szakaszra oszlik. Ha a tenger felé nézünk a torony aljából balra a kikötő helyezkedik el, mely az ország gazdaságának - a turizmus melletti - motorja. Jobbra a tengerparti sétány szép parkkal, mely mivel is fogadhatott minket, a hős albán katonával.
Felhívnám a figyelmet a háttérben látható toronyépületre, ha valakinek kétségei lennének a fejlődés elmaradásáról. A parkból a domboldalra tekintve látható kép a következő.
Majd elérkeztünk városnézésünk célpontjához a modern mólóhoz.
A móló túl oldalán lévő öböl az üdülőövezet, strandokkal és szállodákkal.
Itt mindenki megtalálhatta városnézése célját, volt WC, kávézó, tengerpart, majd másfél óra szabadidő. Mi az ismerkedést választottuk és először az egyetemet találtuk meg.
Tovább sétálva néhány, a régi városka maradványait még épen hagyó utcácskákra tévedtünk ( tényleg szinte csak ennyi maradt belőle, a többit felfalta a modern város ).
Sikerült megtalálnunk a római hódítás emlékét is, a II. században épült amfiteátrumot.
Innen tényleg csak egy lépés volt a város főtere, ahol a nevezetes épületek állnak egymás mellett, a városháza
és az impozáns nagymecset.
A kocsmák azon a főutcán vannak, ahol visszasétáltunk a tengerpartra. Konstatáltuk, hogy zömében valóban férfiak ülnek az asztaloknál, de azért már nem annyira szigorú ez a szabály, ebben a turistaforgalom biztos szerepet játszik. Ugyanakkor semmilyen nagyon jellemzően beöltözött hölgyet látni, ha igen, akkor sincs az arc fedve és a ruha nem fekete, hanem színes.
A buszra várva a torony mellett felfedeztünk egy aranyos kis parkot, a zene parkját, ahol híres zenészek szobrai között lehet pihenni.
Ezzel el is búcsúztunk Durrestől és Tirana felé buszoztunk az autópályán. Az ország jelképe fogadott minket a körforgalom közepére állítva.
Tirana is a gyereknapi ünnepségekkel fogadott, így az amúgy is szűkre szabott időnk egy része buszos városnézésbe torkollott. Mint kiderült tényleg nem volt szabadidőnk, így javarészt erre hagyatkozhattunk. Láthattunk pár igazán modern épületet
elhaladtunk egy park mellett, amiről fogalmunk sincs, milyen célt szolgálhatnak a bódék
majd a városi stadion mellett visszafordulva ( nem nagy durranás ) közelítettük meg a főteret, útközben persze ilyet is láttunk, de ez nem jellemző
majd elhaladtunk kormányzati épületek előtt
és az Opera mellett szálltunk ki.
Látogatásunk célja az Ethem bég dzsámi volt, melyet 1791-ben a névadó apja kezdett építeni és 1814-ben fejezte be az építkezést a bég, aki Szulejmán pasa ükunokája volt. A dzsámi kicsi, de csodálatosan díszített, ez az egyetlen dzsámi, amit utazásunk során belülről is megtekinthettünk.
A dzsámi a minarettel és az óratoronnyal
a dzsámi szemből
a bejárat díszítése
a belső tér
a kupola
a mihráb, az imádkozás irányának meghatározó helye
az imádságról jövő kislányok keretezték a látogatást
és még egy modern minaret a városból.
A dzsámi közvetlenül a főtér sarkán helyezkedik el, melynek közepén ki másnak Szkender bégnek lovasszobra áll a hatalmas állami zászló alatt.
Körbetekintve a téren az Opera, a Nemzeti könyvtár és múzeum, ahol a híres kecskefej korona van kiállítva,
az államigazgatási épületek találhatók és ezzel a látvánnyal fejeződött be a fővárosi látogatásunk.
A szokásos felfrissülés helye egy városszéli bevásárlóközpont volt. A lányok el voltak ájulva tőle, milyen tágas, jól rendezett, szép üzletei vannak ( szerintem pont olyan volt mint bármelyik ilyen jellegű üzletközpont, bocs ) , de kicsit megállt benne az idő, az utazási iroda kirakatában javában hirdették a MALÉV-et.
Hazafelé útban terveztük a harmadik város Skadar ( Shkodra ) meglátogatását. Erről a helyről kapta nevét a mellette lévő tó, mely Dél-Európa legnagyobb tava, mintegy fél Balatonnyi. Skadar vára alatt reggel még verőfényben mentünk el,
de délutánra furcsa dolog történt , eleredt az eső, az első ilyen utunk során, így a városnézés zöme itt is buszból történt ( a fényképeket az internetről válogattam ), itt már azért láttunk igencsak rozoga lakóépületeket,
amik sejtetik, hogy nem minden fenékig tejfel. Az egyetlen látnivaló a sétálóutca,
amit oda-vissza úgy tíz perc bejárni, az egyik ki közből az ortodox templom kerítéséig lehet elmenni és nagyjából ennyi.
A határállomásra érve már újra feltöltött készlettel várt minket a bolt, nem hiába, a készlet fele nálunk landolt.
Innen már csak a hazafelé út kellemes ringatása volt hátra az élmények feldolgozására ( és alvásra ) kitűnő alkalom.
Magam részéről nem ezt vártam Albániától. Mivel mi csak a sík vidékét láttuk, hiányzott a természeti szépség, az elképzelt vadság. A látnivalók sem olyanok, amit erről a vidékről elképzeltem, hiszen három olyan várost láttunk, mely semmiben sem különbözik a világ hasonló településeitől. A tiranai dzsámi tényleg különleges, azonban ennyi kevés ahhoz, hogy mindenképpen visszavágyjak.
De egy országgal és a levont tapasztalatokkal gazdagabban térhettünk vissza szálláshelyünkre
Minden utazó rémálma, a legszebb látnivalókat zuhogó esőben vizitelni.
Reggel olyan esőre ébredtünk, hogy az étteremig eljutás ideje alatt bőrig áztunk. És csak esett-esett. A csapat felszerelkezett, a meleg ruha, esőkabát, esernyő és csüggedés. A busz a meredek út alján állt, ahol teljes szélességben hömpölygött a víz és nem vicc, bokáig ért. Az a 20 méter elég zűrös volt, de aztán elindultunk. Felkapaszkodtunk a főútra és északnak fordultunk a már ismert úton Budva és Kotor felé.
Mire Budvánál elhagytuk az építkezést ( most szerencsére csak 20 perc volt ) észak felől derülni kezdett.
A Tivati repülőtérnél már ragyogó napsütés volt
és a 10 percig tartó kompozás alatt, ami a kotori öböl legszűkebb pontján Rose és Zelenika között rövidíti az észak felé tartó utat, már csodálatos idő volt és ez végig követett minket a további napokon is hazaút végéig.
Herceg Novin keresztül
haladva értük el a határt és léptünk át a negyedik országba utunk során, most Horvátországban jártunk.
Horvátország pénzneme a kuna. Ugyanakkor itt is több helyen fizethetünk euróval, de minden esetben előre meg kell kérdezni, hogy elfogadják-e. Viszont minden esetben arra kell felkészülni, hogy a visszajárót kunában kapjuk.
Itt is hazai idegenvezetőt kaptunk, de Ő szabadkai magyar hölgy volt, aki ide jött férjhez és hosszú ideje él Dubrovnikban és kiváló vezetőnek bizonyult természetesen magyarul.
Csodálatos úton ereszkedtünk le a város felé
majd a várfalak mellett haladva értük el a városkaput.
Az autóbuszok a városkapu melletti kis térnél teszik le és veszik fel a turistákat. Most amikor még csak a szezon kezdete előtt jártunk már olyan csúcsforgalom volt, hogy ahhoz képest a Rákóczi úti buszforgalom csak enyhe kezdő. Bizony néha amikor már látszik az aktuális csoport busza még hosszú percekig tart, míg a felszállóhelyet meg tudja közelíteni. Mi lehet itt szezonban?
A kis téren az árnyékban hangulatos szökőkút fogad, iható vízzel látva el a turistát
és a tengerpartról jól látható a várfalakon kívüli kis szigeten elhelyezkedő masszív erőd.
Dubrovnik városa az Adria Velence melletti egyik legnagyobb és legősibb települése, sok szempontból magán viseli a velenceiekkel való szoros kapcsolat nyomát, hisz hol alattvalóként, hol ellenségként állandó volt a kereskedelemért folyó vetélkedés. A város érdekessége, hogy csaknem két évszázadon át a magyar királyság része volt, komoly adót fizetett többek között Mátyás királynak is. Ma is itt őrzik Szent István király fejereklyéjét, mely a múzeumban tekinthető meg. A török uralom alatt is virágzott a kereskedelem és a hajógyártás - melyről messze földön híressé vált - azáltal, hogy jelentős adók fizetésével váltotta meg viszonylagos függetlenségét. A sors iróniája, hogy a délszláv háborúban az egyik legsúlyosabb károkat elszenvedő település volt. Mára ebből szerencsére nem sok látszik, az újjáépítés igyekezett az eredeti állapotok szerint helyreállítani ezt a valódi gyöngyszemet.
A városkapun rögtön feltűnik a város védőszentjének, Szent Balázsnak szobra, mely városszerte számtalan helyen megjelenik.
Belépve a főkapun a kis téren áll az Onofrio szökőkút, mely most sajnos állványerdő mögé rejtőzik a jelenleg zajló restaurálás miatt. Egy kép róla az internetről.
Tovább haladva azonnal a főutcán - a Stradun-on - találtuk magunkat, mely szinte kettéosztja a félszigeten elterülő pazar óvárost. Sajnos a kis tér
Végig sétálva a szép épületekkel szegélyezett főutcán benézhetünk néhány keskeny mellékutcácskába
és végül az óratorony felé elérkezünk egy szélesebb térhez, melynek középpontjában az 1418-ban készült Roland oszlop áll, mely a város függetlenségének jelképe.
A téren található az 1715-ben épült Szent Balázs templom
A tér legszebb palotája a Sponza palota
árkádja alatt a város címere, mely idézi az árpádsávos magyar lobogót
Jobbra fordulva a városháza és a Marin Drzic színház palotája elé értünk
Előtte Marin Drzic, a helyi koszorús költő szobra, ami a helyi simogatós szobor, a visszatérés igéretével.
Egy lépéssel arrébb a városi vezető mindenkori székhelye a rektori palota díszes homlokzatú, árkádos épülete látható
A rektori palota terén található a 17.század végén, 18.század elején épült barokk stílusú székesegyház. Belépve a gyönyörű keresztelő kápolna fogad.
A templombelső
és az orgona
A rektori palota mellett kisétáltunk a kikötőbe és itt csodálatos kilátás nyílik a városfalra valamint a várost körülölelő hegyekre, rá lehet csodálkozni a kikötőben ringatózó hajókra,
majd a rakparton tett rövid séta után a másik kapun visszatérhetünk a városba.
A kapun belépve található a volt zsinagóga, ma múzeum a város hajdani zsidó közösségének emlékeivel.
Innen már szabad idős program keretében látogattunk meg három templomot. Az első esetében nem is gondoltuk volna, hogy az óvárosban ilyen szintkülönbségek vannak, ugyanis meg kellett másznunk az itteni spanyol lépcsőt a jezsuita templom és kolostoregyüttes meglátogatásához.
A templombelső már a nemsokára kezdődő esküvői díszekkel volt tele, az impozáns főoltárát azonban ez nem szegényítette
Nem irigyeltem a násznépet amiért nekik is gyalog meg kellett mászni a lépcsőket, de amikor megláttam az idős hölgyet elegáns szerelésében bottal, tűsarkú cipőben, akkor kezdtem nem egészen érteni a házasulandókat. De hát lelkük rajta.
A főutcával párhuzamos utcácskában van az ortodox templom, attraktív ikonosztázzal
és szépen díszített menyezettel
Azután jött a szokásos pihenés egy nagyon nagy adag és igen finom fagylalt elfogyasztásával és ezután a Pile -kapu közvetlen közelében lévő ferences templom megtekintésével zártuk programunkat.
a főoltár
a szószék
Még egy rövid visszapillantás és befejeztük a mai programot.
Nagyon fáradtan, de csodálatos élményekkel telve utaztunk vissza szálláshelyünkre és senkit sem kellett ringatni az elalváshoz.
Elérkezett a Canj-i tartózkodásunk utolsó napja. A jó időnek hála kinyílt a kaktusz virága, ezért nem árt még egyszer megmutatni szállodánkat és az apró kertben burjánzó növényeket, amelyek valószínűleg nekünk mutatták legszebb arcukat, hiszen gyorsan hervadhatnak a nagy nyári melegben. Felhívnám mindenkinek a figyelmét a szálloda bejáratát mutató képeken látható meredekségre, mely híven tükrözi a hegyek belezuhanását a tengerbe és elmondhatjuk, az egész montenegrói partszakaszra ez a jellemző.
A program nagyon jól volt összeállítva, hiszen az előző két nap kemény programja után és a két következő nap nem kisebb megpróbáltatásai előtt egy lazább program várt ránk. Mai úti célunk a Skadari tó, melynek névadó városát Albániában már meglátogattuk. A tó két országban fekszik, hasonlóan a mi Fertő tavunkhoz, csak méreteiben jóval nagyobb, mert fél Balaton méretű, 40 km hosszú és 12-13 km széles. Természetvédelmi terület, ami kiválóan szolgálja a költöző madarakat pihenőhelyként,
rengeteg halfaj él a vízben, itt is egy ponty, de a mienktől eltérő, nyurga pontyként ismert fajta a leggyakoribb, természetesen a környéken lakók előszeretettel halásznak a tóban. A törökök idején sokszor volt választóvonal a két sereg között, érdekes küzdelmek lehettek a szárazföldi és a vízen közlekedő csapatok között.Ezt a tó közepén lévő kis szigeten épített vár romjai példázzák.
Ma már több híd épült a tó partjai között, így a közlekedés egyszerűbbé és gyorsabbá vált, de a turizmus maximálisan kihasználja a hajózásban rejlő lehetőségeket és ennek részesei voltunk mi is. A tavat körülölelő hegyek látványa kísérte hajókázásunkat
és a bátrabbaknak alkalma nyílt egy kis fürdőzésre is. Sajnos az idő nem volt egyértelműen napos és a fürdőzésre szánt idő is szűkre szabott volt, így csak három vállalkozó hölgy küzdött meg a tó erős áramlataival.
Azért a fedélzeten nagyon kellemes napsütésben töltöttük az időt miközben az időnként megjelenő hajósinas ( gondolom a hajót vezető kapitány fia ) pálinkával, borral, mézes fánkkal kedveskedett nekünk, hogy még jobb hangulatban érjünk vissza a kiindulási kikötőbe.
A hajókázás után a kikötő melletti vendéglőben ebédeltünk, ki-ki annak megfelelő választékkal, amit a hajóraszálláskor rendelt, ugyanis a hajóralépéskor nehéz kérdésre kellett választ adni: hal vagy hús?
Az ízletes ebéd elfogyasztása után tértünk vissza Canjba és következett minden utazás legnehezebb és legrosszabb feladata: bepakolás a hazafelé útra. Ez még a búcsúvacsora előtt sikerült, ahol a szálloda vezetője Slobodan és idegenvezetőnk István köszönt el a mostani csoporttól,
nem felejtve megemlíteni, hogy a mostani szezonban összesen 10 magyar csoportot vár a szálloda és ez biztosítja a sikeres szezont. Azt hiszem, ahogy számunkra is , úgy a többieknek is nagyon kellemes emlékei maradnak meg a szállodáról, az ellátásról és a személyzetről.
Reggeli után bepakoltuk a csomagokat, még egyszer elköszöntünk a szállodától és ismét észak felé vettük az irányt Budva majd Kotor felé, de végül aztán nem a tengerpartra, hanem a hegyre fel vezető úton búcsúztunk el a Kotori öböltől és ezzel az Adriától is. Hegyek között kanyarogva értük el utunk ötödik országát, Bosznia-Hercegovinát.
Ennek az országnak igen keményen meg kellett szenvednie a délszláv háborút, de végül is a függetlenség megszilárdulása volt az eredmény. Sajnos nagyon sok háborús áldozattal járt ez, mind építményekben, mind emberanyagban, ami a halálos áldozatok mellett a lakosságcserében nyilvánul meg.
Érdekes az ország hivatalos pénze, ez a konvertibilis márka ( KM ). Az történt, hogy az euro bevezetése után egyszerűen megvették a német állam maradék pénzérméit, bankóit és a nyomóeszközöket és azóta is ezt használják. Ügyes!
Azt hiszem az út egyik legjobban várt látogatása állt előttünk, a déli órákban értünk az általunk a Csontváry festményről nagyon ismert helyszínre Mostarba.
Mindannyiunk előtt ismert, hogy a háborúban egy bekattant részeg horvát lövész rommá lőtte a hidat, melyet aztán nemzetközi segítséggel főként magyar restaurátorok részvételével állítottak helyre. Az eredmény magáért beszél.
A város régebben is élesen két részre oszlott, a muszlimok a híd egyik oldalán, a keresztények a másikon éltek, többnyire békésen egymás mellett. Aztán jöttek a politikusok. Ma még mindig élesen elkülönülten élnek és nagyon hosszú idő kell a sebek begyógyításához, ha egyáltalán lehet.
A buszparkoló a keresztény nagytemplom szomszédságában van, ahonnan 5 perces kényelmes sétával érhető el a bazárnegyed, melynek középpontjában áll a híd. Útközben meglepő látvány, a valaha volt zsinagóga területe, ennyi maradt a helyi zsidó közösségből.
Arra számítottunk, hogy a turizmusra épül a híd környékén minden, ebben nem tévedtünk, a szokásos árukínálat mellett a kézművesség helyszíni művelői is a látványosság részét képviselik.
Ezek után és a nagy tömegen átfurakodva végre elértük a hidat. A híd nem csak a képeken, a valóságban is igen meredek,
olyannyira, hogy a keramittégla burkolaton keresztben lépcsőszerű kapaszkodók vannak beépítve, esős időben nem mindenki tudna átmenni a másik oldalra. A hídról gyönyörű képet mutat a Neretva.
A híd túloldalára érve a muszlim negyedben is megcsapott minket a bazár hangulata, bár itt csak egy sétálóutcányi terjedelmű. Az utcácska mellékutcáiban a hagyományos épületek még ( gondolom szintén helyreállítottak ) láthatók.
Gyönyörködve a szép árukban, épületekben a sok dzsámiban ( ahova nem lehet nem muszlimnak bemenni ) újra a hídon voltunk és már ismét a keresztény oldalról alulról is szemügyre vettük a hidat
Ekkor vettük észre, hogy valami készül a hídon, mert egy-egy fiatalember kimászott a korláton kívülre és ütemes tapsra bíztatta a szépszámú szerencsés nézelődőt. Persze azért a társak nem feledkeztek meg a buzgó kalapozásról és mint megtudtuk, amikor összegyűlik minimum 25 euro, akkor jöhet a produkció, amit mi is sikeresen elkaptunk és borzongva végig élveztünk.
Ekkor már igyekeznünk kellett a buszhoz, hiszen még hosszú út és a fővárosi rövid városnézés várt ránk, ezért is volt nagy meglepetés, hogy a nem muszlim oldalon találtuk meg a leghíresebb mostari mecsetet a Karagyorgyevics dzsámit.
Amilyen rövid időnk volt, olyan élményekkel teli volt ez a látogatás és itt elmondhatjuk, hogy legalább annyit kaptunk tőle, mint amit előzetesen elképzeltünk.
Amikor csak annyit tudtunk, hogy még vagy 150 kilométer Szarajevo, akkor nem gondoltuk, hogy ezalatt is nagy élményben lesz részünk, ugyanis utunk a Neretva völgyén, kanyonjában vezetett és hasonlóan látványos volt, mint az első napok kanyonjai.
Mikor elérkeztünk a völgy egy kicsit kiszélesedett részéhez,
akkor mily meglepő egy olyan étterem van, ahol a már régen beígért báránysültet lehetett megvásárolni, de magának az előkészítésének és sütésének folyamatát is.
Itt elérkezett a pillanat, amikor idegenvezetőt cseréltünk ( na nem vodkára ), ugyanis itt találkoztunk a hajnalban indult csoporttal, amelyik éjszakai szállás nélkül egyvégtében utazik Canjba. Érzékeny búcsút vettünk Istvántól, aki ízes vajdasági tájszólásaival és kifogyhatatlan viccmesélési kedvvel próbálta a hosszú buszutakat élvezhetőbbé tenni és vezetett végig minket a látnivalók során, ami nem volt könnyű az 50 bolha tekintetében. De töretlen optimizmussal tette és sikerült Neki.
Megismerkedtünk Bogival, aki rögtön bele is kezdett utolsó megtekintésre kijelölt helyszínünk Szarajevo régmúlt és nem régi történelmének ismertetéséhez. Mire a háborús térkép megtekintésé a busz teljes hosszában megtörtént, már a város közelében jártunk. A főváros öt hegy gyűrűjében fekszik egy mintegy 700 méter tengerszint feletti magasságon elterülő fennsíkon. Ez tette lehetővé, hogy a délszláv háborúban teljesen körbevegyék és bezárják a várost, a magaslatokról pedig orvlövészek tették még veszélyesebbé és félelmetesebbé a helyzetet. Nagyon sok épület rongálódott meg, ezek egyikét gondolom mementóként mai is abban az állapotában hagyták ( persze közben a grafittisek kedvenc célpontja lett, így talán kevésbé néz ki rosszul ), sok épületen még látszanak golyónyomok, de a modern nagyvárosi épületek lendületesen magasodnak a monarchiabeli épületek fölé. Ami még a monarchiára emlékeztet az a villamosok állapota, melyekhez képest a mi 3-as metró szerelvényeink vadonat újnak tűnnének. Tudni kell, hogy a monarchia idejében igen komoly fejlődés volt a városban, itt volt először villanyvilágítás az utcákon a 19. században ( nem merték azonnal Bécsben megcsinálni, itt próbálták ki a gázlámpák kiváltását ). A város egy modern nagyváros képét mutatja amikor busszal a centrum felé utaztunk. A sors iróniája, hogy ez a város mindenkor egy kereskedelmi csomópont volt, ennek megfelelő sokszínűséggel és vallási toleranciával, ennek megfelelően minden vallás gyakorlásához komoly templommal illetve dzsámival, mégis egy háború kellős közepébe csöppent és nagy áldozatokkal jött ki belőle.
Gyalogosan indultunk városnézésre a régi városháza, ma városi könyvtár impozáns épülete elől.
Tovább sétálva a muszlim negyed főterére értünk
ahol még a város egyik találkozópontja a kút is található
Mint látható, nem voltunk egyedül. Innen láthattuk a kereskedő bazár kupoláit, ott folyik ma is a kereskedelmi tevékenység zöme.
A térről vezet az egyik szélesebb utca a fő dzsámi felé
A dzsámi környéke a vallási élet központja, itt van a valaha volt karavánszeráj, ahol a kereskedők laktak amíg a városban voltak és ami a legfontosabb az iskola, ami elengedhetetlen része volt a hitéletnek (ez ma is működik ). A dzsámi különlegessége az Eurőpában egyetlen működő holdórával, ami az imák időpontjának pontos meghatározását teszi lehetővé.
Az udvar elengedhetetlen része s kút, itt történik az imádkozás előtti rituális tisztálkodás, most itt láttuk a városban leginkább vallásos öltözködését használó hölgyet is.
Természetesen a minaret nem maradhat ki az épületből, de az egész út során egyetlen müezzin megszólalást, sem eredetit, sem hangszórón keresztülit nem hallottunk.
Ezután kiértünk a muszlim negyedből és beértünk a monarchia kori épületekben bővelkedő városmagba. Itt találtuk természetesen a katolikus főtemplomot, előtte a II. János Pál pápa látogatására emelt szoborral.
majd a sétálóutcán tovább haladva elértünk a hatalmas méretű, de nem igazán az ortodox jellegzetességeket magán viselő ortodox főtemplomhoz.
Innen már csak egy ugrás volt a kis folyócskát átszelő híd meglátogatása,
mely Európa szempontjából meghatározó helyszínné vált, amikor 1914 júniusában az anarchista Gavrilo Princip több lövéssel megölte Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét, ezzel okot szolgáltatva az I. világháború kirobbantására melynek következményei a II. világháborúba torkolltak és következményei a mai napig hatnak a világ sorsára. A történet fonáksága, hogy ez aznap már a második merénylet volt, a trónörökös a régi városházára tartott nyitott kocsiban egy négy kocsiból álló menet harmadik kocsijában. A merénylő kézigránátot dobott a kocsira, de az a kocsi hátuljánál lévő ponyvára, majd onnan a negyedik kocsiba esett és ott robbant. Ezt az első három kocsi észre se vette és mentek tovább.mit sem tudva a hátul történtekről- A hivatalos program rendben lezajlott majd ugyannazon az úton és nyitott kocsiban hajtottak a szállásuk felé, ekkor történt a merénylet. Ahol a lövéseket leadták, ma egy tábla tájékoztat a történtekről.
Ezután visszatértünk a régi városháza mellé,
ahol a buszparkoló volt és elindultunk utolsó szálláshelyünk felé. Útközben még egy pillantást vethettünk a teljesen jellegtelen zsinagógára is, majd megérkeztünk a repülőtér közvetlen közelében lévő négycsillagos Hotel Hollywoodba.
A vacsora, pihenés és reggeli után elindultunk hazafelé.
Még két határátlépés várt ránk, a bosnyák - horvát határnál még szembesültünk a háború utóhatásaival amikor a sok elhagyott, összeomló félben lévő lakóházat láthattunk mindkét oldalon, a lakosságcsere szemmel jól követhető hatásaként. Aztán már csak a horvát - magyar határ volt hátra és rövid mohácsi megállás után nagyon jó időt futva érkeztünk meg a Blaha Lujza térre.
Nagyon nagy dicséret illeti sofőrjeinket Lambertet és Gábort, akik a becslésem szerint nagyjából 5000 kilométert gond nélkül, egy kerékcserével levezették mindenki teljes megelégedésére.
Elmondhatjuk, hogy emlékezetes utazást tettünk Dél - Európa általunk eddig viszonylag ritkán látogatott részére. Sok természeti szépséggel találkoztunk, képet kaptunk öt ország életéről, ha csak turistaszemmel is és jobban el tudjuk helyezni őket és saját magunkat is ezen tapasztalatok alapján.
Szép volt, jó volt, meghatározó lehet további utazási célpontjainak kiválasztásában és abban, hogy az előítéletek nem jó tanácsadók.
A Magyar - Izraeli Baráti Társaság szentendrei csoportjának vendégeiként töltöttünk egy csodálatos napot a Vajdaság második legnagyobb városában Szabadkán. Célunk a leggazdagabb szecessziós emlékekkel rendelkező város megismerése és a felújítás alatt álló zsinagóga meglátogatása volt, befejezésként a festői palicsi tónál finom ebéddel és rövid tóparti látogatással.
Röszkére érve szembesültünk retró élményeinkkel, hiszen mostanában kevésszer élhettük át az ellenőrzött határátlépés élményét. Bár nem igazán tartott túl sokáig ( kifelé 35 perc, visszafelé 20 perc ), azért szokatlan volt a buszról leszállás és az okmányok elvitele a kétszeres ellenőrzéssel együtt.
Ami nem volt egy könnyen emészthető látvány, az a szögesdrót kerítés és mellette a migránsok tábora. Bár nem voltak túl sokan, olyan 100 főre becsülném a létszámot, mégis rossz érzés ezeknek az embereknek a sorsába belegondolni.
A Szabadka felé vezető út Palicson át vezet, mely a város üdülőövezete, ennek megfelelően nagyon szépen gondozott házakkal, rengeteg zölddel. A város maga inkább csak a sok zölddel emlékeztet erre, a nagyon szépen rendbe hozott belvárosi paloták mellett bizony szép számmal akad nagyon rossz állapotban lévő ház is, és bár a város 100000 lakost számlál erősen mezővárosi külső jellemző rá. De mi a csodákért jöttünk és nem is csalatkoztunk.
Miután találkoztunk idegenvezetőnkkel Dórával, először a városházát, annak is a nagytermét látogattuk meg. A háború Szabadkát közvetlenül nem érintette, kivéve persze a besorozott fiatalokat, így az 1991-ben teljesen, az eredeti állapotát hűen visszaadó felújítás eredménye látható. Bár a főtérről az épület homlokzatát nem láttuk ( egy rendezvény zajlott ott éppen ) de a belső részek is megmutatják az épület külsejének szépségét.
Beérve az épületbe a lépcsőház impozáns látványában gyönyörködhettünk. A város történetét a főbejárat fölötti plafonrészen rögzítették.
A lépcsőház burkolata eozinmázas pécsi csempe és szobrok,
a falak a szecesszió minden szépségét visszaadják,
a festett üvegablakok a régi és az új városházát ábrázolják.
A nagyterem belső tere impozáns, a kialakítás egészen különleges.
Ma is a városi tanács aktív ülésterme, remélhetőleg a díszítéshez méltó döntéseket is hoznak.
A festett üvegablakok Róth Miksa műhelyéből valók, a magyar királyokat
és híres magyar államférfiakat ábrázolnak.
Izgalmas volt látni Nagy Lajos palástján a svasztika ábrázolást,de ez jóval megelőzte a ma hozzá fűzött gondolattársítást.
Egészen különleges a látogatói erkélyek kialakítása és díszítése.
Elhagyva a városházát a korzón és a környező utcákban a ragyogóan felújított szecessziós épületeket néztük meg, közben sok a várossal, az irodalommal és a multikulturális város zsidó emlékeivel foglalkozó ismereteket szereztünk kiváló idegenvezetőnk elbeszéléseiből. Különleges történeteket hallottunk a város nagy szülöttje, Kosztolányi Dezső fiatalkoráról, a várossal szimbiózisban álló alkotásairól. Láthattuk a Vörös Ökör iskolát - igen így hívják, mert korábban az ilyen nevű kocsma működött az épületben - , láthattuk a Sárga házat, mely az 1941-es bevonulás után a magyar hadsereg főhadiszállása és bírósága volt ( nem minden intézkedésünk volt pozitív, és akkor elég enyhén fogalmazok és főleg zsidó áldozatok voltak ) majd a sétálóutca gyönyörű épületei következtek,
benne két legnagyobb zsidó család palotáival és a hozzá tartozó történetekkel.
A palotával szemben lévő szállodát az az építész tervezte és építette, akit éppen az egyik zsidó család nem fogadott fel építészének. A történet szerint azzal bosszulta meg ezt, hogy ismervén az elutasító megrendelő szokását, miszerint reggel az erkélyére kiülve fogyasztja el kávéját, a vele szemben látható négy nőalak közül az egyiket a hátsó felével a palota felé fordulva ábrázolta.
A szálloda híres lakója volt Kabos Gyula, aki egy szezont játszott a városban, a vele szembeni leánygimnázium tanuló hölgyei legnagyobb örömére, a legenda szerint Kosztolányi első menyasszonya is köztük volt, nem is jött össze emiatt a frígy.
Kiérve a főtérre a városi könyvtár épületét lehet megcsodálni,
majd kissé arrébb a színházat, melyet teljesen újjáépítenek és a szabadkaiak nagyon utálják a még építés alatt álló betontömböt.
Kicsit arrább a művészek tere, ahol a város hírességeinek sokszínűsége jelenik meg Csáth Géza ( aki magán próbálta ki a narkotikumok hatását és úgy írásaiban, mint pusztításában sikerrel ),
Munk Artúr ( a Titanicot megsegítő Kárpátia hajóorvosaként lett ismert, majd élete végéig dolgozott a városban orvosként ), Danilo Kis ( a posztmodern irodalom számunkra kevéssé ismert reprezentánsa ) szobraival illusztrálva, majd egymás mellett három gyönyörű épület,
melyek közül az egyik a szabadkai magyar főkonzulátus épülete.
A szecessziós építészet egyik gyöngyszeme a zsinagóga.
A Dohány utcai zsinagóga után a második legnagyobb befogadóképességű zsinagóga volt, 1400 fős befogadóképességgel. Külseje gyakorlatilag teljesen fel van újítva, a belseje szívfájdalom, de folyamatos a renoválás. A zsinagógát az egyház teljesen átadta a városnak, hiszen a holokauszt alatt a 6000 fős zsidó közösség 4000 fős veszteséget szenvedett, ma alig 600 fő a zsidó vallású lakosság, így anyagi ereje nincs a felújításhoz a közösségnek.
Néhány magyar művész tart jótékonysági koncerteket a felújítás érdekében ( Varnusz Xavér, Budapest Klezmer Band, Presser Gábor, Ruzsa Magdi és mások ) deez egy csepp a tengerben. Itt is a kupola és a felső szint renoválásával kezdték a belső munkát, de mint a szegedi zsinagóga esetében sem sikerült,
itt is gond van a szigeteléssel, a beázások rongáló hatása jól látható.
Gyönyörű üvegablakok,
a tóra szekrény helye
és az oltár különlegessége
még nehezebbé teszi a látvány befogadását és annak elképzelését, hogy mikorra lesz ez a ragyogó épület teljes pompájában. Minden dicséret a felújítást végzőknek, de több évtized munka áll előttük.
Ezzel a szabadkai program a végéhez ért és jókora csúszással elindultunk a palicsi tó partjára, ahol a jólesően fáradt és farkaséhes csoportot egy nagyszerű ebéd várta, majd rövid séta a tóparton és már véget is ért ez a nagyszerű nap.
Köszönet idegenvezetőnknek Dórának a fantasztikus felkészültségéért, Orbán Sanyinak az út megszervezésért és lebonyolításáért és a csoport tagjainak a kiváló hangulatért. Jó volt veletek.
Zárásként egy kis előleg, ha valaki érdeklődik a bécsi zsinagóga iránt. A múlt héten egy másik csoporttal volt szerencsém eljutni oda, mellékelek róla pár képet és egy kis ismertetőt.
Ausztriában a háború előtt mintegy 200000 zsidó élt. Az Anschluss után lehetőség volt , természetesen a vagyon jelentős részének hátrahagyása mellett , a kivándorlásra és ezzel 80000-en éltek is. A megmaradottak végigszenvedték a kristályéjszakát, melynek során a 11 működő bécsi zsinagógából egy maradt meg a Judengassen, mely ma is működik és ezt látogathatjuk meg. Azért nem égették porig, mert olyan közelségben van egy katolikus templomhoz, hogy féltek arra is átterjed a tűz. Messze nem ez volt a legnagyobb zsinagóga Bécsben. A háború alatt 85000 osztrák zsidó pusztult el, mára egész Ausztriában lélekszámuk 12000.
A zsinagóga gyönyörűen rendbe van hozva, és a bécsi hitélet szerves része.
Bécs legrégebbi zsinagógájának ( 14.-15. század ) alapjait is feltárták és ez is, a zsinagógai belépőjegy ide is érvényes, látogatható, egy kis múzeummal egyetemben a Judenplatz-on
Mindig a kedvenc célpontunk volt Olaszország, benne is Toszkána. Eddig azonban télen még nem voltunk erre, kíváncsian vártuk, milyen arcát mutatja szilveszter táján. Azt gondoltuk, talán kisebb turista áradattal találkozunk és az időjárás kedvezőbb lesz, mint otthon. Az egyik fele bejött, jó időt fogtunk ki.
Mivel mindannyian már voltunk ezen a tájon, így a programot a fő kulturális látványosságainak ismételt megtekintése mellett a kisvárosok megismerésének céljával állítottuk össze.
Minden jó, ha a kezdete nem az? A Ryanair pisai járatával indultunk és a gépben helyet foglalva megszólalt a kapitány: a célállomáson köd van, másfél órás késéssel indulunk. Puff neki. Fél óra múlva közölte, hogy ugyan még mindig köd van, de megkaptuk a felszállási engedélyt és tényleg el is indultunk. Amikor a leszálláshoz készülődtünk jött a fekete leves, Pisa helyett Genovában szállunk le. Mivel a bérelt kocsink Pisában várt ránk és már jóval elmúlt az eredeti leszállási idő, nem töltött el nagy boldogsággal minket a hír (már este 8 óra is elmúlt és a szállásunk Firenzében volt). De jött az isteni szikra, a Hertz itt is tart irodát, vegyük át itt a kocsit ha lehet, Szerencsére lehetett és innen minden már jól alakult. Éjfélre megérkeztünk a szállásunkra, mely engem végig Boccaccio leírásaira emlékeztetett. Úgy gondolom, ilyen külvárosi kúriákba menekülhettek a pestis elől az akkori nemesek, és most mi lakhatunk ilyenben. A hatalmas szobák, az ízlésesen átalakított és berendezett ház önmagában is élményt nyújtott, ehhez járult még házigazdánk kedvessége, aki pezsgővel és kuglóffal, valamint nagyon hangulatos beszélgetéssel várt minket (hajnali fél egy volt már). A pezsgőzést aztán szilveszter estéjén meg is ismételtük, persze már a mi meghívásunkra.
Mi más lehetett volna a fő téma, mint a kávé és a pasta. Aki erre jár az nem hagyhatja ki egyiket sem. A kávé ínyencek örülhetnek, hiszen minden egyes presszóban látszólag más és más keverékeket szolgálnak fel, így igazán ki lehet választani a kedvencet (persze a márka nem biztos, hogy a boltokban is kapható). Az igazán nagymenők a dupla ristrettóval kényeztethetik magukat, míg a hosszabb kávét kedvelők az utolsó kortyig habos capuccinóval élvezhetik a kirándulást. A tészták közül mi a pizza és a lasagne mellett korteskedtünk, ezen a tájon mindkettőt kiválóan készítik.
A rövid éjszakai pihenés után reggel kigyönyörködtük magunkat a dimbes-dombos toszkán tájban, majd bevetettük magunkat Firenzébe. A Certosa kolostor környékén laktunk (anno az első utunkkor erre volt a kempingünk is, régi szép idők),így nem kellett a kocsit használnunk, egy busszal 15 perc alatt a főpályaudvarnál voltunk (a buszjegy 1,2 Euro, előre kell megváltani a trafikokban). Maga a város elég lepukkantnak tűnt, a középkori hangulatot idéző okkersárga alapszín kopottnak, piszkosnak tűnik. Ugyanakkor a város nagyon tiszta, nincs szemét és kutyapiszok az utcán, pedig rengeteg kutya van. Várakozásunknak megfelelően egészen elviselhető volt a turista mennyiség, a sorállás minket csak az Akadémiánál érintett, az interneten előre, időpontra vásárolt jeggyel fél órát kellett sorban állni, a többi helyen azonnal bejutottunk. A kiemelt látványosságok folyamatos felújítása folyik, ezzel lépten nyomon találkozhatunk.
Ezt rögtön az első helyen tapasztalhattuk, a Medici kápolna kívülről és nagyterme
is félig be van állványozva, de szerencsére a két nagy Medici síremléke zavartalanul csodálható.
Mindenhol (az Uffiziben is), lehet vaku nélkül fotózni, videózni, nincs a szokásos őrület külön jeggyel, lihegő kopókkal. A látnivaló korlátozásáért ellensúlyozásképpen egy kicsi, de annál szebb kiállítás látható a nagyteremben a Mediciek kincseiből, a korona, arany ékszerek és pecsétek, iratok.
A Michelangelo szobraival ékesített síremlékek látványa azt a gondolatot sugallja, hogy milyen könnyen lehet márványból bármit megformálni, azóta is sokan próbálkoztak, keveseknek sikerült. Miután végre nem csoporttal, hanem saját tempóban kigyönyörködtük magunkat a jól megtervezett úton indultunk tovább a programunk szerint. Egyenes út vezetett a piac felé, mely a Vásárcsarnok és a Józsefvárosi piac keveréke, igazán nem találtunk valami érdemleges különlegességet benne, ha csak azt nem, hogy dél felé úgy gondoltunk eszünk egy szendvicset, hogy azzal vacsoráig elleszünk. Hiba volt, ilyen rosszat rég ettünk. Tovább menve pár perc séta a Battistero, a keresztelő kápolna a Dóm téren, ahol meglepetten láttuk, hogy simán be lehet menni, sőt a Paradicsom kapuja lökdösődés nélkül tekinthető meg, ami ritkán adatik meg.
Még egy egy gyönyörű részlet.
És persze vele szemben a Dóm homlokzata és a Giotto féle harangtorony. Sokadszorra is elakad a lélegzet a látványtól.
De a napi program most nem ez volt, sétáltunk tovább az Orsanmichele meglátogatásával
a Palazzo Vecchio felé,
a téren a Lanzi loggia a híres szobrokkal, a Dávid másolat, a Neptun kút,
A téren megtalálható Savonarola máglyahalálának helye is,
és máris ott voltunk a délutáni program helyszínén az Uffizi képtárnál. A képtár az olasz festészet csúcskiállítása a 12.századtól a 17.századig. Amit ekkor nem falra festettek annak krémje itt található (és akkor még nem beszéltünk az innen 500 méterre levő Pitti palota gyűjteményéről). Ami a lényeg, ezek a művek itt és a környéken születtek, hála a reneszánsznak. Az U alakú épület második emeletén kezdődik a kiállítás és mindjárt rá lehet csodálkozni a folyosó mennyezetének díszítésére.
Innen nyílnak a kiállítótermek nagyjából követve az időrendet. Amikor elérünk az összekötő rövid folyosóra jön az újabb nagy durranás, rálátás az Arnora és a folyóparti környezetre, a hidakra, azok közül is a leghíresebbre a Ponte Vecchiora.
Itt bizony sokan több időt töltenek el, mint a leghíresebb festmények előtt. Néhány kép ízelítőül:
Piero della Francesca : Battista Sforza uralkodópár arcképe
Michelangelo : Szent család
Boticcelli : Tavasz
Mire végigjárjuk a második hosszú folyosót megérik az idő egy jó kis capuccinóra a képtár kávézójában. Ebben a téli időszakban csak a mazochisták ülnek le a pár asztalhoz a teraszon, de a látvány mindenért kárpótol, megéri a megfázásveszélyt, hiszen a Palazzo Vecchio tetőterével egy szinten, a torony közvetlen közelében lehet a fenséges kávét elfogyasztani.
Kicsit kipihentebben indulhatunk az alsó szintre, ahol a 16-17. századi remekművek vannak elhelyezve. Azt kell mondani, ez az elrendezés nem túl szerencsés, mert ide bizony kicsit elgyötört nézelődők érkeznek és talán ki- kimarad néhány érték. Azért még egy kicsi.
Leonardo da Vinci : Angyali üdvözlet
Caravaggio : Medúza fő
Elnézést azoktól, akik kimaradtak. Mindenkinek jó fizikai és szellemi kondícióra van szüksége, mert ezt a tömény kultúrát nehéz megemészteni.
Jól esik egy kis séta és már ott is vagyunk a hídon, a Ponte Vecchio aranyat és ékszert árusító kis üzletei között. Nagy a forgalom, hiszen szűk a híd, de azért az üzletek kínálatáról kicsit felemeljük a tekintetünket, akkor csodálatos a város az üvegablakokon keresztül.
A híd közepén Benvenuto Cellini fogad mindenkit, itt szabad kilátás nyílik a folyópartra, már ha valaki olyan szerencsés, hogy odafér. Könyökök előnyben. A híd érdekessége, hogy a felső szintjén fut a Vasari által tervezett fedett folyosó, mely a Palazzo Vecchiót köti össze a Pitti palotával. Ez nem azt a célt szolgálta, mint amit Rómában az Angyalvár és Vatikán közötti folyosó, ez egyszerűen a nemesek zavartalan közlekedését volt hivatott megoldani főleg esküvők idején. Ma már ez is látogatható, de állítólag nincs benne semmi, bár tervezik, hogy kiállítóhellyé alakítják.
Mivel úgyis a folyóparton voltunk még beiktattuk a napi program zárásaként a Santa Croce templomot,
ahol hírességek sírjai és síremlékei találhatók, többek között
Michelangelo,
Dante,
Galilei
valamint néhány Giotto freskó,
Donatello Angyali üdvözlete
Méltó befejezése volt az első napunknak.
A következő nap az Akadémia látogatásával indult. Ide is volt időpontra szóló interneten előreváltott jegyünk, de ez volt az egyetlen hely, ahol tényleg sorba kellett állni, bár ez sem volt több 30 percnél. Aki nem vesz előre jegyet az másik sorban áll, és nagyjából háromszoros időt kell várnia a beengedésre. Emlékeimhez képest szépen átalakított és kibővített kiállításon lehet a két fő művet, Dávidot és a háromalakos Pietát megnézni, de azért itt is van sok egyéb festmény és szobor, melyek külön-külön is remekművek. A Dávid szobor uralja a fő folyosót
és mindenki körbecsodálja és készíti a szelfik tömkelegét. Én remélem, hogy talán otthon egyszer mindenki megnézi a szelfijét, hátha akkor felfedezi, hogy egy szobor is volt ott.
Most érdekes módon jobban megfogott a szobor, nem zavartak annyira bizonyos aránytalanságai, a kézfej nagysága,
a bikanyak és a fütyi mérete.
Az összhatás lenyűgöző. A torzó rabszolgák és a Pieta csak erősíti Michelangelo zsenijéről alkotott véleményünket.
Miután kellően kigyönyörködtük magunkat utunk a Dóm felé vezetett, de nem is mi lettünk volna, ha a szokásos feketére nem térünk be az első szimpatikus kávézóba. Ismét nem tévedtünk, utunk talán legjobb, de mindenképpen legszebben díszített capuccinóját itták a lányok.
A ristretto is fenséges volt.
Elérve a dómhoz beálltunk a sor végére. Óvatosságból előre küldtük felderítő csapatainkat, akik felmentő seregként érkeztek, kiderült ugyanis, hogy csak a kupolalátogatásra kell sorba állni, ahhoz viszont sokat és jó drágán lehet felmenni (15 Euro). Azt tapasztaltuk, hogy minden megmászható torony természetesen lift nélküli és ezen az egységáron működik, míg a többi látnivalóért vagy nem kell fizetni, vagy csak ennek legfeljebb felét és ráadásul sorban állás nélkül. Így aztán ez az út már mászás nélkül telt el. Hiába, ez már a kor.
Amilyen gyönyörű a dóm
külső, elülső, homlokzata (az oldalak folyamatos tisztítása zajlik, rá is fér) olyan kevéssé látványos a belső tér.
Nyilván a Brunelleschi kupola költségei még az igen tehetős Mediciek pénztárcáját is kellően apasztotta.
Ami látványt terveztek azt viszont beépítették a keresztelő kápolnába és a Giotto féle harangtoronyba. Ezek előbb készültek és átalakítás nélkül vészelték át a Dóm mai formájába történő át- és felépítését.
A battistero nyolcszög alaprajzú, kupolája erősen bizánci hatású aranymozaikon ábrázolja a bibliai jeleneteket, kár, hogy az itt keresztelt csecsemők ebből semmit nem tartanak meg emlékeikben, mert ez igazán életre szóló emlék lehetne nekik.
A Dóm mögött található a múzeum, mely a dóm eredeti kőszobrait, az építés történetét és a versenytervek makettjei mellett a mai épület nagyméretű szerkezeti elemeinek kicsinyített másait mutatja be.
Ez a múzeum a mai kor igényinek megfelelően átalakított és modernizált, példa lehet számos hasonló múzeum számára. Itt van kiállítva az eredeti Ghiberti féle Paradicsom kapuja, Andrea Pisano déli
és Ghiberti északi kapuja, mely most felújítás alatt áll, egy majdnem élethű, látszólag háromdimenziós fénykép helyettesíti ezen idő alatt.A múzeum tetőterasza szinte karnyújtásnyi távolságra van a kupolától. Amikor kimentünk és ránéztünk a kupolára, kicsit megdöbbentett minket az a széles repedés, mely a kupola alatt húzódik, gondolom pár száz éve.
Nagyobb gondot nem okozhat, mert látszólag nem is törődnek vele. Nem csoda, hogy a karbantartáshoz iszonyatos mennyiségű pénz kell. És persze a slusszpoénok, Donatello
és Lucca della Robbia faragott énekes karzatai
, Donatello Mária Magdolnája
és Michelangelo négyalakos Pietája.
Ez egy kicsit el van dugva, jobban kellene tájékoztatni a látogatót, hogy ez azért mégis szebb mint a múzeum shopja.
Ezután újra az Arno másik oldala felé vettük az irányt, a kispiacon megtaláltuk a csöpögő orrú vaddisznót. Ha megsimogatjuk az orrát, akkor visszajövünk ide.
Lelkesen megtettük. Természetesen ismét a Ponte Vecchion mentünk keresztül, végigkövettük a Vasari folyosót és megérkeztünk a kívülről teljesen jellegtelen Pitti palotához. Nem is terveztük a bemenetelt, de a szép napsütésben vele szemben jólesett a délutáni kávézás.
Utolsó napi állomásunk a Santa Maria del Carmine templom volt, ahol Masaccio freskóit szerettük volna megnézni. Csalódnunk kellett, mert éppen lekéstük az utolsó látogatási időpontot és nem engedtek be a Brancacci kápolnába, még a világítást is kikapcsolták. Sikerült egy rövid videót azért készíteni, de nem az igazi.
Kár, hogy egy ilyen kis csalódással fejeztük be firenzei látogatásunkat, mert a továbbiakban már a vidéki kisvárosokon volt a sor. Még egy bejövetelt gondoltunk a belvárosba, a szilveszteri bulin akartunk résztvenni, de mivel ez tömegközlekedéssel nem volt megoldható, így az otthoni szilveszterezés mellett döntöttünk, a pizzázóban elfogyasztott kellemes vacsora után meggyőződhettünk róla, hogy van a magyar TV szilveszteri műsoránál is rosszabb, majd pezsgővel és bóléval köszöntöttük egymást és az új évet és felkészültünk a hátralévő programokra.
A firenzei élmények után további csodákra áhítoztunk, ezért jó szokásunkhoz híven a kisvárosokat vettük célba. Minden alkalommal megállapítjuk, hogy bárhova visz utunk minden helyen egy új, különleges csodavilágot kapunk élményként. Kezdődik ott, hogy ezek a kisebb települések egytől egyig városfallal körülvett óvárossal csábítanak és felépítésük szinte hasonló. Két jól elkülönített központi hely van, a szakrális, ahol a főtemplom található - zömében az itáliai stílusnak megfelelően különépített harangtoronnyal és keresztelő kápolnával - valamint a világi, a római kori hagyományokat idéző főtér, ahol a legfőbb, az adott városhoz kötődő, események zajlanak, ahol a város vezetése ülésezik, mert itt találhatók a városházák, jellemzően magas toronnyal.
Mivel a városállamok állandóan hadban álltak egymással, ezért hol egyik, hol másik hajtotta uralma alá a térség településeit. 1348-ig Siena volt a fő hely a környéken, vele csak a nagy tengeri kikötő, Pisa vetekedhetett. A pestisjárvány azonban elragadta Siena lakosságának felét, ezzel a város aranykora leáldozott és helyét Firenze vette át, mely a Mediciek alatt élte fénykorát és igázta le, Pisat is beleértve, a térség kisebb városállamait.
Tekintettel arra, hogy a belterjes háborúk az uralkodó elitnek nem volt elég erőfitogtatás, ezért kivagyiságuknak is tág teret adtak, mely városuk palotáiban, templomaiban és azok díszítésében csúcsosodott ki a mai oda látogatók legnagyobb örömére. Az 1200 -as évek második felétől az 1500-as évek végéig az itáliai reneszánsz aranykorát élte és ezek, csodák-csodája zömében átvészelték a későbbi korok viharait és fenséges élvezetet nyújtanak a ma érdeklődő emberének.
Szilveszter napján kirándulásunk célpontja Petrarca szülőhelye Arezzo volt. Végre világosban élvezhettük az elbűvölő toszkán táj szépségét, még így a tél közepén is gyönyörű látvány, ahogy egy talpalattnyi sík terület nincs, a dombtetőkön települések, néhol teljesen ép városfallal (Monteriggioni), vagy fantasztikus tornyokkal (San Gimignano). Megérkezve Arezzoba a parkolóhely keresése közben a modern városrészen haladtunk át, mely nem adott igazán nagy élményt, majd az első kijelölt parkolóba beállva meglepetten tapasztaltuk, hogy az éppen a temető parkolója (ingyenes). A temetőbe kívülről betekintve láthattuk, hogy a praktikusság felülírja a vallási szokásokat, a sírhelyek 80 %-a sok emeletes kolumbárium, mert itt is egy meredek domboldalban van a terület. A temető kerítése mellett haladva jutottunk el a várig, mely természetesen a település legmagasabb dombjának tetején áll, és falai mentén rögtön a Dómhoz értünk,
de nem ez a templom volt idejövetelünk célpontja, hanem a nagyon meredeken lefelé lejtő utcán elérhető Szent Ferenc templom. Itt rögtön tapasztalhattuk, hogy a pénz mekkora úr, hiszen vannak nagyon díszes homlokzatú templomok viszonylag jellegtelen belső kialakítással és díszítéssel, míg vannak olyanok, melyek homlokzata igencsak szegényes, de a belső tere káprázatos. Ez utóbbival találkoztunk itt.
A fő kápolna Piero delle Francesca freskósorozatáról híres, mely a Szent kereszt megtalálásának és Jeruzsálembe vitelének témáját dolgozza fel, természetesen nem megfeledkezve Nagy Constantin álmáról, melynek a kereszténység államvallássá tételét köszönhetjük.
A Főoltár fakeresztje Fra Angelico alkotása,
és az oldalfalak megmaradt freskóinak egy részét, az Angyali üdvözletet Arettinónak köszönhetjük.
A sétálóutcán aztán megtapasztalhattuk, hogy a városban nem csak lefelé mennek az utcák, de kisebb erőfeszítések árán leküzdöttük az akadályt. A szokásos világmárkákat kínáló boltok után egy igen érdekes homlokzatú épülethez értünk, melyről kiderült, hogy a Pieve di Santa Maria templom, mely az első típus képviselője, bár altemplomában megtekinthető Szent Donát hermája.
Csak pár métert tovább sétálva értük el a városka főterét, mely a legmeredekebb volt az általunk most meglátogatottak között és természetesen itt megtalálhattuk a városházát is, egy mérsékelt magasságú toronnyal.
Itt aztán véget is ért a látnivalók sora. Indultunk vissza Firenzébe, ahol várt a szilveszter és a beköszöntő új év ünneplése, majd reggel a kiköltözés gyönyörű firenzei otthonunkból.
A január elsejei programunk Siena volt. Itt is, mint mindenhol a megmaradt városfalak övezte óváros a látnivaló, a modern város semmi érdemlegeset nem tartalmaz, de javukra kell írni, hogy sehol nem építenek modern kori csoda felhőkarcolókat, bár a helyszűke miatt lenne okuk rá. A várfal bejáratánál a város jelképe fogad. (SPQS - Senatus Populusqe Sienaius, a szenátus és a sienai nép együttes hatalma)
A girbe-gurba utcák a domborzati viszonyokat követik, számos szép palotával és jellegzetes tetőkialakítással.
ezeken lehet eljutni a Loggia de Mercanza (hasonló a Lanzi loggiához, csak kisebb és kevesebb szobor van benne, de hát Siena kisváros)
mellett elhaladva a Pizza del Campohoz, a főtérhez, melyen a városháza (Palazzo Pubblico) áll óriási tornyával.
Ismertebb nevén ez a Palio tere, ahol évente kétszer a város kerületeinek lovasai mérik össze tudásukat három őrült kör erejéig. A győztes fél évig a kerület és talán a város hőse is. A tér felső részén csodálatos kút található a Fonte Gaia.
A langyos napsütésben kiülve a számtalan presszó valamelyikének asztalához kiváló kávét lehet fogyasztani és a szilveszteri bulit kipihenni kívánókat szemlélni.
Tovább haladva a városi könyvtár udvarába érdemes kis kitérőt tenni, aranyos kis kúttal és az árkádsor nagyon szépen dekorált menyezettel lepi meg az ide betérőt.
Innen rövid továbbhaladás után jobbra fordulva jön a hatalmas élmény, a Dóm és harangtornya. Nagyon szerethettek aznap minket az égiek, mert ragyogó megvilágításban láthattuk ezt a káprázatos építményt. Díszítése, méretei, színei olyan esztétikai csoda, mely annyira jellemző Olaszországra.
Ha kicsit elsétálunk a Dóm oldalában és jobbra tekintünk akkor meglátjuk azt a hatalmas félbemaradt építkezést, melyet a sienaiak a pestisjárvány kitörése előtt kezdtek építeni és soha nem folytatták. Ha elkészült volna az eredeti tervek szerint, akkor még ma is ez lenne a világ legnagyobb keresztény temploma. Az oldalhajót ma már hasznosítják, abban kapott helyet a dóm múzeuma, ahol az eredeti kőszobrokat, faragásokar őrzik, hiszen az idő múlásával ezek cseréje elkerülhetetlen.
Itt is fel lehet menni a harangtoronyba a szokásos 15 Eurós belépti díj és a lépcsőmászás ígéretével. Biztos gyönyörű a város fentről. A templombelső a külső harmóniát jól átvéve lenyűgöző, a zöld-fehér vízszintes csíkozás különleges hatással bír.
Van néhány kitüntetett mű is, Michelangelo Szent Pál szobra a Piccolomini oltáron (csinált jobbat is, láthattuk),
Donatello Keresztelő Szent János szobra,
a Pisano féle szószék
és a Piccolomini könyvtárnak nevezett oldalkápolna Pinturicchio freskói és az itt kiállított énekes kódexek.
Ezek után még visszatértünk a főtérre, hogy jobb megvilágításban is lefotózzuk a Palazzo Pubblicot majd megállapítottuk, hogy még kora délután van csak, így soron kívül útba ejtettük San Gimignanot, mely csak rövid kitérőt jelentett a visszafelé vezető úton.
Útközben találtunk egy hasonló tornyos, hegytetőre épült települést, de gyanúsan kevés tornya volt, ki is derült, hogy innen még 20 km a cél. Megérkeztünk, és legnagyobb csodálkozásunkra a 4 parkolóban összesen 1 azaz egy szabad helyet jelzett a tábla, de valószínűleg azt is csak azért mert elromlott. Vagy 500 méterre a városkaputól tudtunk leparkolni, mondanom se kell azt felfelé kellett megmásznunk, míg a teljesen épen megmaradt középkori városka városfalának egyetlen bejárati kapujához eljutottunk.
Innen vezet a keskeny főutca a főtérre
és a templomhoz aranyos régi házak és tornyok erdeje között.
Persze mi ebből elég keveset láttunk, mert akkora tömeg volt, hogy arra kellett jobban figyelni, el ne veszítsük egymást. Mi már kétszer is voltunk itt ezelőtt, de társaink most jártak először, sajnos jól megjárták, valószínűleg az élmény töredékét sem kapták, mint amit ez a bűbájos hely nyújtani tud.
Ehhez hozzájárult még, hogy ránk sötétedett, így a látványból is csak kevés jutott.
A templom a második típushoz tartozik, igénytelen külső, de bent a Giottora hajazó freskósorozat egy névtelen festőtől és Ghirlandaio két freskója, sajnos nézhetetlen sötétségben.
A főtér nagy attrakciója a világ legjobb fagylaltját hirdető cukrászda, mely most éppen zárva volt, de egy kisebb üzlet, valószínűleg ugyanazé a tulajdonosé, nyitva volt. Alig fél órát álltunk sorba a fagyiért, melynél Pesten jobbakat lehet kapni. Így múlik el a világ dicsősége. Kár, mert ez az olaszországi utak egyik legmeghatározóbb élménye szokott lenni, most így sikerült.
A tartalmas nap után megérkeztünk második szálláshelyünkre Luccába, ahol egy kétszintes ház volt az otthonunk a hátralévő három éjszakára. Most is ideális szállás volt, de nyáron a fedett teraszával, nagy kertjével álomszállás lehet. Mivel már késő este volt szállásadónk tanácsát követve elmentünk vacsorázni az El Paso című country kocsmába. Nagyon kellemes hely, volt egy kiszolgálókislány, aki valamit értett angolul és jött a szokásos kérdés, mi ez az egzotikus nyelv amit beszélünk. Nagy mosolygások után talán még azt is tudták, hogy van Magyarország. Mivel közel és távolban ez volt az egyetlen megközelíthető kocsma, ezért minden este betértünk, hol csak egy grappára és vörösborra vagy vacsorázni. Már a következő este úgy üdvözöltek mint törzsvendéget, ami mondani sem kell jól esett.
De nem csak ez, hanem a következő egész nap úgy esett, mintha dézsából öntenék, így nem volt mit tenni, kipihentük az addigi fáradalmakat. Most jött igazán jól, hogy előző nap beiktattuk San Gimignanot, mert az ennek a napnak a programjaként volt tervezve. Igaz, hogy biztosan nem lett volna akkora tömeg, de a látnivalók élvezete sem lett volna nagyobb. Helyette bevásároltunk a hátralévő időre, meg az ajándékokat is megvettük a helyi Esselunga nevű szupermarketben (ez a neve a helyi láncnak) . Jól is esett kicsit semmit tenni.
